Robin Williams: Egy komikus portréja (kritika)

Az HBO 2018-ban készített egy kis híján 2 órás dokumentumfilmet Come Inside My Mind (Egy komikus portréja) címmel a tragikusan elhunyt világhírű nevettető színészről, Robin Williamsről (1951-2014). A műsor címadása sem a véletlen műve. Visszautalás Williams egyik leghíresebb produkciójára, melynek keretén belül bepillantást nyerhetünk egy komikus világába, gondolkodásmódjába. A színész halála óta eltelt években bőszen olvastam a róla szóló cikkeket, híreket, és videó összeállításokat is szép számmal készítettek munkásságáról, de már nagyon vártam, hogy megtekinthessem a róla szóló életrajzi filmet.

Bevallom, miként annak idején, 2014-ben az In memoriam: Robin Williams megírásakor, úgy most sem bírtam megállni, hogy a film közben ne morzsoljak el egy-két könnycseppet, mert hát, ismerve Robin munkásságát, életét és halálának körülményeit, ember legyen a talpán, aki e összeállítást látva száraz szemmel üli végig a két órás filmet.

In memoriam: Robin Williams (1951-2014)

A csatorna nem fukarkodott a minőséggel: megszólaltatta Williams hozzátartozóit, barátait, kollégáit (többek között, pl. nyilatkozik benne Steve Martin, Whoopi Goldberg és David Letterman is), régi szerelmét, és még sokan mesélnek arról, milyennek ismerték Robin Williamst. Szintén a minőség javára írható, hogy a film elkészítéséhez interjúkból, archív felvételekből, családi filmekből, díjátadókról és persze forgatási videókból is jócskán tudunk csemegézni. Az egész filmnek – miként egy emberi életnek is, lévén, hogy életrajzi filmről van szó – szép keretet adtak a készítők.

Ami az úgynevezett ‘kritikámat’ illeti, talán inkább nevezném egy Robin Williamsről szóló mini-anekdotának. Ebben azokat az elemeket elevenítem fel, melyek talán annyira nem közismertek, sőt, további apró kulisszatitkot is megtudhatunk a hollywoodi sztár életéről – persze, mindezt a legnagyobb tisztelettel teszem. Ha tehetitek, mindenképpen érdemes rá szánni a két órát!

Remélem, hogy e kis szösszenet meghozza a kedveteket egy Robin Williams-maratonhoz. Nagyon örültem, hogy a legutóbbi cikkem kapcsán többen is jeleztétek, hogy a hétvégén ismét előveszitek a Walter Matthau & Jack Lemmon páros filmjeit, egy kis nosztalgiázás kedvéért. Egy biztos, ha Robin Williams munkásságára és életére gondolok (még életének szomorú befejezésével együtt is) egy bizonyos idézet lebeg szemem előtt, mely teljesen lefedi az ő történetét:

„A bolondságnak csupán piciny szikrája jut nekünk. Ha ezt elveszítjük, nem marad semmi. Szóval, ne veszítsétek el, ezt üzenem én, mert ez tart titeket életben!”

/ Robin Williams

« ♦♦♦ »

„Nem mondok vicceket, a figurákat használom eszközként. A karakterhez inkább színész kell, mint humorista. Ritkán beszélek saját magamként.„

/ Robin Williams

Meglepő lehet, de Robin Williams kisgyerekként még feltűnően csendes volt. A fiatal Robin nagyon szerette az édesanyja humorát, míg édesapja eléggé karót nyelt típus volt. Egyszer, a kis Robin meg is lepődött, hogy egy stand-upos tv-műsor képes volt nevetést kicsalni apukájából. Williams fiú iskolába járt, majd San Franciscóba ment politológiát tanulni, de sokkal jobban lekötötte már a színészet, viszont ezt az édesapja nem volt tovább hajlandó finanszírozni – jobban mondva azt, hogy a fia nem jár be az órákra. Ezt követően kisvártatva teljesült az álma, s színjátszást tanult, emellett bárban dolgozott, mely azért volt szerencsés választás, mivel pultozás közben fel tudott lépni a közönség előtt. Majd következtek a Julliard főiskolai tanulmányok, ahol életre szóló barátságot kötöttek Christopher Reeve-el. Hamarosan már stand-upokban is kipróbálhatta magát, s végül befutott az első nagyobb áttörés, mégpedig egy sorozat formájában: az Egy úr az űrből.

Ki gondolná, hogy Williams alapjaiban változtatta meg a szitkomok világát? Ugyanis, míg addig a szitkomokhoz három kamerát használtak, Robin miatt a show menedzsere kénytelen volt egy negyedik kamerát is berendelni, mely csak az ő mozgását követte. Nos, azóta veszik fel 4 kamerával a szitkomokat. A fiatal színészpalánta nem tétlenkedett ekkortájt, ugyanis gyakran előfordult, hogy esténként 5-6 előadást nyomott le!

Az Egy úr az űrből c. sorozat (1978-1982) második évadától kezdődően már kokainozni és inni kezdett, belepottyant az ún. nagybetűs Hollywood-i életbe. Imádta a nőket, ők pedig rajongtak érte. Többször is előfordult, hogy kiszemelt magának egy-egy hölgyet az előadása közben, a végén pedig együtt mentek ki a stúdióból – az aktuális férfi kísérő pedig kénytelen volt egyedül hazamenni. A felesége, Valerie tudott férje nőügyeiről és az egészet nem is firtatta, csak azt kérte tőle, hogy estére menjen haza.

Hollywoodi kulisszatitkok: Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (1993)

Komikus barátja, John Belushi 1982-ben történt halála (az ok kokaintúladagolás volt) mélyen megrendítette Robint, aki Johnnal előző este együtt szórakozott egy társaságban. A színészt tanúként hallgatták meg az esetet követő bírósági tárgyaláson. Robin ekkor döntött úgy, hogy leszokik a kokainról, s egy rövidke időre vissza is vonult a színészkedéstől, s a számára világot jelentő deszkáktól. Kisvártatva az ABC elkaszálta az Egy úr az űrből c. sorozatot, mely újfent nem volt jó hatással a színészre. Robin és felesége ekkor érezte úgy, hogy változásra van szüksége közös életüknek.

Halála óta tudjuk, hogy Robin Williams (többek között) mély depresszióval küzdött. A magányt és az ebből fakadó depressziót humorral próbálta ellensúlyozni, mely jelen volt életében, már egészen gyermekkorától kezdődően. Köztudott volt róla, hogy sokat tervezte az előadásait, barátai és kollégái szerint pedig villámgyors gondolkodása volt. A szerepei alatt végig összpontosított, de amint meghallotta, hogy „Ennyi!„, máris visszatért a bohókás, vicces Robin Williams, aki ezres fordulaton pörgött a forgatási szünetekben. A film sokkal inkább a színpadi munkáira, mintsem filmjeire összpontosít, ugyanis a színész itt tudta leginkább levezetni a benne felgyülemlett feszültséget. Robin szinte sóvárgott az endorfinra… Szüksége volt a közönség reakcióira, az tartotta benne a lelket.

„Szüksége volt arra, amit egy idegen ember ölelésétől kaphatunk. (…) A nevetés olyan, mint a drog. Ezt az elfogadást, ezt az örömöt nagyon nehéz bármi mással helyettesíteni.„

/ Billy Crytsal

Los Angelesből visszaköltöztek Észak-Kaliforniába, ahol nyugodtabb életben reménykedtek, s gyermeket vállaltak. Zacharynek a színész jóbarátja, Christopher Reeve, a Superman-filmek sztárja lett a keresztapja. „Igazi szuper-baba lesz!” – viccelődött Robin a szertartás előtt. Robin ismét országos turnékra járt, közben filmeket forgatott, s családja sokszor elkísérte a forgatási munkálatokra. A színész megkomolyodott, már ami a magánéletét illeti, a szórakozás helyett a családjával töltötte az időt, a farmjukon. Csendes, nyugodt volt, pihenni járt haza, hogy a családjával tölthesse szabadidejét. Hamarosan azonban, ismét egyre több időt töltött a munkájával, de már menedzsereire bízta az ügyes-bajos szervezési gondokat.

A Newsweek c. újság nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor leszerződtek Williamsszel, hogy egyik újságírójuk, Arthur Grace töltsön el egy egész hónapot vele. A cél az volt, hogy az olvasók meglássák: Ki is valójában az a Robin Williams? Az újságíró nagyon elismerően nyilatkozik a komikusról, aki sosem kért különleges bánásmódot, mindenkihez volt egy-két jó szava. Egyszer, Arhur benyitott az egyik fellépése előtt az öltözőjébe, hogy meglesse, miként készül az előadásra. Az újságíró azt hitte, hogy Robin állva elaludt, ám, csak amikor közelebb lépett hozzá, akkor látta meg, hogy a színész a padlót bámulja, teljes nyugalomban és csendben. …Pár perccel később pedig, Robin Williams már a színpadon állt, s újra ugyanaz az maximális fokozaton pörgő komikus volt, akiért megveszett a közönség. Egy-egy ilyen előadás után mind fizikálisan, mind mentálisan is teljesen kifáradt, annyi energiát adott bele a fellépéseibe. Éjjel át egy másik szállodába, ahol már újra feltöltődve csekkolt be (ennyire feldobta a közönség az előző fellépésén), majd az újságíróval együtt beültek egy kis csehóba. Másnap reggel pedig, újra úton voltak a következő fellépés helyszínére. És ez így ment hónapokon keresztül.

Williams országos turnéja kb. 7 hónapon át tartott, ez idő alatt 20-30 fellépésen vett részt. A Metben tartott fellépésén 3.800 embert szórakoztatott 90 percen át, s menedzsere, David Steinberg a dokumentumfilmben meg is jegyzi, hogy az ott előadott produkciójának 25%-át ő maga is ott hallotta csupán először – ilyen komolyan vette Robin a minőséget. Az alábbi videóban a nagy sikerű produkciójából láthattok egy részletet, melyben saját (korábbi) alkohol- és drogfüggőségét sem rejtette véka alá.

„A stand-up remek túlélési mechanizmus. Számomra öröm, szórakozás. Ez az, amit csinálnom kell.„

/ Robin Williams

Miután Robint a korábbiaknál is nagyobb ováció és rajongás övezte, ez a feleségével való kapcsolatára is kihatott, így hosszú tanakodást követően úgy döntöttek, külön utakon folytatják életüket. Felesége, Valerie tudta, hogy Robinnak szüksége van arra, hogy megoszthassa tehetségét a világgal, ugyanakkor azt is szerette volna, ha visszakaphatná azt a férfit, akivel együtt készültek a komikus előadásaira, s akivel móka volt az élet. De az az élet már tovaszállt

Bár az újságok mást írtak, volt felesége a filmben is megerősíti, hogy Robin kapcsolata Marshával, a házvezetőnővel csak jóval az ő különválásuk után kezdődött el. Akkoriban a feleség nem beszélt a sajtóval, ebből fakadóan az újságírók azt gondolták, az exnej tudott a kapcsolatról. A színész is nyilatkozott az ügyben annak idején, s elmesélte, hogy kis ideig Marsha csupán a dadus volt, majd az asszisztense, de nem volt köztük semmi több a kollegialitásnál. A feleségével való szakítást követően egy évvel szeretett bele Marshába. A hölgy stabilitást és újra boldogságot hozott az életébe, s kisvártatva megszületett lányuk, Zelda Williams, majd Cody Williams is.

A Jó reggelt, Vietnámmal (1987) Robin berobbant a filmvilágba, mely azért számított különlegességnek, mivel akkoriban a tévésekből nem sűrűn lettek filmes színészek, és ez fordítva is igaz volt. Ezt követően, beindult a hollywoodi gépezet: Holt költők társasága (1989), Ébredések (1990), Hook (1991), ugyan ebben az évben még A halászkirály legendája, és természetesen sok más produkció mellett láthattuk még a Mrs. Doubtfire: Apa csak egy van (1993), a Jumanji (1995), a Flubber: A szórakozott professzor (1997), továbbá a Good Will Hunting (1997) és a Patch Adams (1998) c. filmekben. 1999-ben ismét megcsodálhattuk A kétszáz éves emberben, s sokakkal ellentétben nekem a Rumlis vakáció (2006), illetve a Vén csontok is (2009) az egyik kedvencem tőle. Még tovább is méltathatnánk legjobb filmjeit, de ezt bővebben megtettem már korábban a róla készült In memoriam cikkben

Steve Martin is mesélt a dokufilm kedvéért a színésszel való kapcsolatáról. Például, a Godot-ra várva c. darabban együtt játszottak, s Steve elmondása szerint, rengeteget tanult Robintól a mozgás komikumáról és a pontos időzítésről. Robin technikájáról egy kulisszatitkot is elárult, mégpedig, hogy ő a fellépéseiben a szünetek komikumára, s a visszatartás erejére épített. A két színész azért is szeretett játszani e színdarabban, mivel minden esti előadásban tudtak valami apróságon változtatni, s ez folyton az újdonság érzését és a darab mélyebb megismerésének élményét nyújtotta számukra. Lenyűgözte az elementáris tűz és energia, mely Williamsből áradt, amikor játszott. Steve Martin úgy emlékszik vissza arra az időszakra, amikor együtt játszottak a darabban, hogy Robin tiszta és kiegyensúlyozott volt akkoriban, de pokolian küzdött azért, hogy fent tudja tartani ezt az állapotot.

„A színpadon ő irányított, uralt mindent, vicces volt és irtó gyors. De a való életben, amikor nem volt színpadon, egy kicsit úgy éreztem, hogy szívesebben tölti az idejét a színpadon, mint azon kívül.”

/ Steve Martin

Robin 1990-ben forgatta az Ébredések c. filmet, melynek munkálatai során találkozott egy Tourette-szindrómás beteggel, akinek betegségéből fakadóan akaratlan mozgása, ugyanakkor felfokozott agyi aktivitása volt. Mint azt tudjuk róla, Robin szintén nagyon gyors gondolkodással bírt. A két férfi felismerte, hogy milyen egyedi eset, hogy teljes mértékben megértik egymást, s közben a stáb számára is közelebb hozták a tényt, hogy milyen lehet ilyen adottságokkal és teherrel együtt élni.

A Comic Relief nevű jótékonysági szervezetet azért hozta létre Robin Williams, Whoopi Goldberg (Apáca Show) és Billy Crystal (Csak egy kis pánik), hogy pénzt gyűjtsenek az amerikai hajléktalanok orvosi ellátására. Az általuk meghirdetett eseményekre számtalan amerikai hírességet hívtak meg, akik előadták stand-up show-jukat. Az egész adománygyűjtés célja az volt, hogy humorral segítsenek a rászorulókon. Robin és Billy nagyon jó barátok lettek, a színész gyakran hívta fel kollégáját telefonon, elváltoztatott hanggal, egy-egy hírességnek kiadva magát, s közben természetesen jó pár viccet is elsütött – a dokumentumfilmben ezek közül is hallhatunk párat. Ezekről nekem mindig a Mrs. Doubtfire: Apa csak egy van idevágó jelenetei jutottak eszembe! Nektek is?

Robin rengeteget biciklizett, sokszor 100-100 kilométereket tekert, hogy szellemileg felfrissüljön, annak ellenére, hogy fizikálisan elfáradt benne. Aladdin… Jobban mondva, inkább Dzsini! A szinkronizálási munkálatokról is láthatunk pár archív felvételt (1992) a filmben, mely alátámasztja Robin Williams zseniális színészi képességeit, legyen szó filmről, sorozatról, színpadi játékról, vagy animációs karakterek életrekeltéséről.

„Az emberek majd megértik, min mész keresztül, mert le tudják olvasni az arcodról. (…) A karakteredben maradsz és a közönség veled marad. A legfontosabb, hogy a közönség végig a figurával maradjon.”

/Robin Williams

A 2003-as Critic’s Choice Award-díjátadón Robint a Sötétkamra c. filmben nyújtott alakítása miatt jelölték a „Legjobb férfi színész” díjára Jack Nicholson (Schmidt története) és Daniel Day-Lewis (New York bandái) mellett. Bár a díjat végül megosztva nyerte el Nicholson és Day-Lewis, Jack felhívta a színpadra Robin Williamst, aki a rá jellemző humorossággal köszönte meg a „semmit” a zsűrinek, de úgy, hogy kis túlzással majdnem mindenki sírt a nevetéstől a gálateremben – érdemes megnézni! 🙂

Zacharyt, Robin fiát is megszólaltatták a filmben, aki megerősítette azt, melyre az egykori színész kollégái és közeli barátai is utaltak már többször a film során: hiába érezte magát sikeresnek Williams (helyesen mondva, hiába gondolták róla mások azt, hogy azért, mert sikeres, azért feltétlenül boldog is!), valahol belül mégis magányosnak érezte magát. Tudni róla, hogy mély depresszióval (is) küzdött, ezért sokszor érezte azt, hogy ha nem szórakoztat másokat, akkor nem is sikeres ember.

Talán sokan nem tudják, hogy Robin nem csak az Államokban, de az Afganisztánban állomásozó amerikai katonáknak is számos alkalommal fellépett és szórakoztatta őket. A felvételek tanúsága szerint, ahol csak fellépett, hatalmas ováció és szeretet fogadta a színészt. A turné állomásai közt pedig, gyakorta előfordult, hogy vissza kellett repülnie az Államokba, hogy forgasson, aztán újra irány a Közel-Kelet. Kollégája, Lewis Black, akit Robint felkért, hogy kísérje el az útra, ennek apropóján mondta azt Williamsről, hogy:

„Olyan volt, mint a láng, amely képtelen kioltani önmagát.”

Megnyerő személyisége és humora miatt mindenki akart egy kicsit Robin Williamsből… Épp ezért, sokszor a családja is azért küzdött, hogy egy kis időre magukénak tudhassák a színészt, aki megannyi emberrel akarta megosztani a boldogságot. Sokszor előfordult, hogy a forgatások és turnék miatt gyerekei az év egyik felében nem is látták, de olykor még annyit sem.

Épp Alaszkában forgatta A nagy fehérség c. filmet (2005), amikor újra elkezdett inni. A kis, csavaros tetejű üvegecskékkel kezdte. Elmondása szerint, egy hét múlva, már dugdosta mások szeme elől a nagy Whisky-s üvegeket. Egy évvel később, amikor Az év emberét forgatták, már nem zavarta, hogy barátja és kollégája, Lewis Black is látja, hogy iszik. Majd egyik este a bárpultnál ülve bevallotta neki, hogy ismét gondokkal küzd. Egyébként, elég nagy nyíltsággal és őszinteséggel beszélt függőségéről mind a családja, mind pedig a közönség előtt. 2008-ban különváltak második feleségével, melyben feltételezhetően nagy szerepe volt a függőségének.

Miamiban volt épp fellépése a színésznek, mikor úgy érezte, el kell mennie orvoshoz. A férfi, aki pár évvel korábban még napi 100-110 km-t tekert le, kerek 1 percig bírta a terheléses tesztet biciklin. Ekkor ismét észbe kapott Williams, hogy ho-hó, ideje behúzni a kéziféket! Robin kórházba is került, ahol egy igen komoly szívműtétre került sor. A műtétből felébredve észlelte, hogy barátja, Billy Crystal összesen 15 hangüzenetet hagyott neki, a legkülönfélébb hangváltozatban előadva jókívánságait (miként anno Robin hívogatta őt). Másfél nappal később Robin visszahívta barátját, természetesen, már ismét egy újabb, elváltoztatott hangon.

David Letterman úgy meséli, hogy miként idősödtek, egyre szorosabbá vált barátsága Williamsszel. A műtétet követően Robin megváltozott a barátai szerint – de pozitív értelemben véve. A korábbinál is sokkal jobban figyelt magára, az egészségére, jobban értékelte az életet. Nekem a színész életének erről a szakaszáról A világ legjobb apukája c. film (2009) utolsó jelenete jutott eszembe (bár e munkája nem tartozik a kedvenceim közé), melyben Robin karaktere beugrik az iskola medencéjébe az ugrótoronyról. Mintha párhuzamot lehetne vonni a karakter és Robin életének e szakasza között. A videóban 2:15-től látható az említett rész:

…Egy kis forgatási érdekesség: a jelenetet ruhástul vették volna fel, de Robin Williams erősködött, hogy már pedig, ő bevállalja és pucéran fog ugrani! Egy, a filmhez készült interjúban úgy nyilatkozott a jelenetről, hogy igazán felszabadító élmény volt számára!

„Robin nem tudta kikapcsolni a szerepeit. Azzá vált, akit játszott és aztán ez is beépült a személyiségébe.„

/ McLaurin Smith-Williams, Robin féltestvére

A színész 2011-ben újra nősült, de egy-két évvel később minden megváltozni látszott… Régi barátja és színésztársa, Pam Dawber együtt dolgozott vele az Eszementek c. sorozatban (2013-2014), de észrevette, hogy valami nincs rendben. A férfi testtartása merev volt, s a rá jellemző jókedve sem volt már a régi. A színész el is panaszkodta magát neki, hogy elkezdett fogyni, de nem tudja miért. Kolléganője szerint, a férfi arcvonásai is leginkább egy viaszbábúéra kezdtek emlékeztetni.

Barátai és kollégái szerint, ekkortájt (2013/’14 körül) vált drasztikusan érezhetővé a változás- Már nem volt meg a szemében a csillogás, mely évtizedeken át jelezte, hogy ezt az embert hajtja a lendület és ha valaki, hát Ő bizony, valóban élt! Szóval, barátai észlelték a jeleket. s amikor meghívták vendégségbe, megpróbálták felvidítani, mely nagyrészt sikerült is. Williams mindenért hálás volt nekik. Régi, jó barátjával, Billy Crytsallal utoljára egy moziban találkozott össze, ahol Robin feltűnően csöndes volt, majd a kérdésre, hogy „hogy van?„, elsírta magát. Elmesélte Crytalnak, hogy Parkinson-kórral diagnosztizálták. Pár hónappal később, még egyszer telefonon beszéltek, amikor is, Billy biztosította kollégáját, hogy ha kell, tudja az elérhetőségeit, és hogy szereti. Robin válaszolt neki, hogy „Persze, tudja!„, és hogy ő is szereti a cimboráját… Ekkor beszéltek utoljára.

Robin Williams boncolásakor a halottkém Lewy-testes demencia tüneteinek nyomát találta. Az élet csúf tréfát játszott Williamszel, amikor úgy „döntött”, azt veszi el a színésztől, mely évtizedeken át a férfi lételeme volt. Williams a betegség korai stádiumában volt, de már így is drasztikusnak érezte agyának és testének leépülését… Gyanítom, hogy már nem volt ereje megvárni ennek a folyamatnak a legvégét, s azt sem akarhatta, hogy családja és barátai, sőt, az egész világ szemtanúja legyen annak, amint betegsége szép lassan teljesen felőrli. A sajtó szerint, a színész anyagi helyzete sem volt rózsás az utolsó napjaiban, egyes híresztelések szerint tartozásai is voltak, üdülőházát is már évek óta árulta. Utolsó interjúi szerint, szűkös anyagi helyzete miatt kénytelen volt karrierje utolsó szakaszában olyan szerepeket is elvállalni, melyeket korábban gondolkodás nélkül visszadobott volna. Mindent megtett azért, hogy jobban legyen, kezelésekre is járt, barátokban sem szenvedett hiányt. Akik észrevették rajta, hogy milyen hirtelenséggel változott a viselkedése (depresszióból hirtelen jókedv és fordítva), azt jobbára a Parkinsonra kapott gyógyszerek mellékhatásának tudták be, és erőltetni sem szerették volna a kérdezősködést. Az egész világot megrázta az Oscar-díjas színész halálhíre (e globális megrendülés lelki hátteréről a korábbi cikkben volt szó részletesebben). Robin kérésére, hamvait a San Francisco-i öbölben szórták szét.

« ♦♦♦ »

Sokan – köztük jómagam is – képtelenek vagyunk felfogni, hogy a színész, aki megannyi vidám és érzelmes percet kölcsönzött nekünk, nincs köztünk. Egyike volt azon legendás színészeknek, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak Hollywood történetében. A szomorkodáson kívül, hogy többé már nem láthatjuk új szerepben, csak egyet tehetünk…

Leülünk gyermekeinkkel, unokáinkkal együtt a kanapéra, beteszünk egy Robin Williams-filmet és amikor megkérdezik tőlünk, hogy:

  – „Apa! Ki az a bácsi ott, házinéninek öltözve?„

Mi majd csupán annyit felelünk nekik, hogy:

– „A legszórakoztatóbb színész volt a világon, gyerekek!„

 

 

 

via: IMDb1, Pinterest, IMDb2,  HBO: Robin Williams: Egy komikus portréja c. film (2018)

kritikák