Szerdán premier előtti vetítésen tekintettük meg az AZ – Második fejezet című filmet. Mint minden Stephen King-rajongó, jómagam is sokat vártam a történetet lezáró alkotástól. Az Első fejezet hatalmas sikerét látva, a kritikusok és a nézők körében is nagy volt a várakozás Stephen King kultikus regényének filmadaptációját illetően.
Ám sok a kérdés: vajon sikerült-e megugrani az első fejezet színvonalát? A bevétel is legalább olyan kimagasló lesz, mint a 2017-es első fejezet esetében? Miképpen hatnak a filmre a változtatások? Jót tett-e a lezáró darabnak a közel három órás játékidő? Egyáltalán: érdemes megnézni a filmet? …Tartsatok velem, s járjunk utána együtt a dolgoknak! (A cikk spoilereket tartalmaz.)
Jaj, és ne feledjétek! Már olvashattatok egy 60 forgatási kulisszatitkokat tartalmazó cikket az AZ: Első fejezet kapcsán. Természetesen, hamarosan készítek egy hasonló tematikájú bejegyzést a folytatáshoz is, így megéri feliratkozni a HSK csatornáira!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
« ♦♦♦ »
Idén az AZ: Második fejezet c. filmet vártam talán leginkább. Már az első előzetes láttán úgy éreztem, hogy nekem ezt a filmet premieren látnom kell, írnom kell róla, de még egy kulisszák mögötti titkokkal foglalkozó bejegyzést is készítenem kell majd, mert annyira megfogott az Első fejezet. Andy Muschietti nem aprózta el a dolgot, a film 2 óra 49 perc hosszúságúra nyúlik, így érdemes még a film előtt megejteni egy rövid technikai szünetet. Még az első rész forgatási munkálatai alatt megkérdezték a Vesztesek Klubjának összes tagját, hogy kiket látnának szívesen a folytatásban felnőtt karaktereikként: Finn Wolfhard (Richie) és Sophia Lillis (Beverly) lett végül a két szerencsés, akiknek a választottja meg is kapta a szerepet: előbbi Bill Hardert, míg utóbbi Jessica Chastaint javasolta a szerepre. A neves színészeket felsorakoztató gárda olyan neveket tartalmaz, mint: James McAvoy (Bill), Isaiah Mustafa (Mike), Jay Ryan (Ben), James Ransone (Eddie), Andy Bean (Stan). És persze, Bill Skarsgård, mint Pennywise. Ami a felnőtt színészeket illeti, nálam Bill Harder vitte a prímet, de Andy Bean, James McAvoy és Jessica Chastain is hozta a tőle elvárhatót. Bill Skarsgårdra pedig, még alább külön ki fogok térni!
Ami a kritikákat illeti, a nézők és a kritikusok is igen vegyesen fogadták a folytatást. Bár ami azt illeti, ez a rész nem is igazán nevezhető „folytatásnak” a maga nemében, ugyanis a Második fejezet a történet lezárása. Mivel egyszerűbb volt ketté választani a történetmesélés szempontjából a sztorit, így született meg a két film (hasonlóan, mint a ’90-es mini-sorozat esetében). Sokan azt vetették a rendező szemére, hogy a 2019-es filmben nincs már meg az első rész varázsa és hangulata. Való igaz, hogy érzékelhető némi változás e téren, de én egészen máshogy látom ezt a dolgot. Hogy miért? Mert ebben a filmben 27 évvel az első film eseményei után járunk – és azt hiszem, ezzel meg is tudunk mindent kellően indokolni. Ugyanis nem várható el egy – a már – felnőtt karaktereket a középpontba helyező filmtől, hogy ugyanolyan gyermekies bájjal és ártatlansággal közeledjen a néző felé, mint tette azt a 2017-es mozi. Azt a filmet sokan azért (is) szerettük, mivel remekül tudta érzékeltetni a gyermekek félelmeit, kiszolgáltatottságát…
Talán, pont ez volt az egyik nyitja a film sikerének, ugyanis könnyedén tudtunk azonosulni a karakterekkel félelmeivel, melyek mögött akár egy képzeletbeli lény, de akár egy közeli hozzátartozó is állhatott. Szerintem pont, hogy a film előnyére váltak az egyes karakterek visszaemlékezős jelenetsorai. Kifejezetten élveztem, hogy olyan jelenteket láthatunk, melyek kapcsán azt érezhettem, mintha tilosban járnánk és bepillanthatnánk a kulisszák mögé… Ti nem így éreztétek? Erre leginkább akkor volt módunk, amikor Beverlyéknek külön kellett válniuk ahhoz, hogy elmehessenek megkeresni egy-egy gyermekkori tárgyat.
Való igaz, hogy a film hosszúságából adódóan többször is azt éreztem, hogy kissé ellaposodik a történet, de mindez engem mégsem tudott zavarni. Talán azért, mert nagyon rá voltam állva a filmre? Ki tudja, mindenesetre úgy tekintettem ezekre az etapokra, hogy minél több háttérsztorit kapok, nekem annál jobb. Az idősíkok közti ugrások nekem momentán tetszettek, sőt, pont így volt izgalmas. Néha nem is számítottam egy váltásra, olyan jó volt a kamerabeállítás, majd a következő pillanatban már a múltban vagy épp a jelenben jártunk.
Mindenképpen a film javára vált az egyik (a könyvtől eltérő) változtatás, hogy a karakterek felejtenek a Derryből való távozásuk óta. Ez egy plusz indokként is szolgálhatott a rendező számára, hogy részletekbe menően mutathassa be, ahogy hőseink felkeresik a történet jól- vagy kevésbé ismert helyszíneit. Például, az előzetesben is látható Beverly-féle jelenet szerintem, mindenkinek emlékezetes marad majd.
Szerencsére Benjamin Wallfisch filmzeneszerző visszatért a Második fejezetre is. Az első rész albumának egyik legkiválóbb darabja itt is megtalálható (27 Years Later – ezt meg is tudjátok hallgatni), egy kis Danny Elfman-es hangzással vegyítve, mely csak még nosztalgikusabbá teszi a darabot. Ez a szám nagyon el lett találva. Az albumról egyébként elmondható, hogy Wallfisch előszeretettel használt kórust (The Ritual of Chüd), főleg a film végi összecsapás alatt hallható track-ekben. Ez újdonság a 2017-es film zenéjéhez képest. Ugyanakkor ez tőle mégsem szokatlan, hisz elég, ha csak belehallgattok a SHAZAM! c. filmhez írt filmzenéjébe.
Ami a vizuális effektusokat illeti, le a kalappal. A kamaszodó gyerekek közül, talán Finn Wolfhard (Richie) esetében volt leginkább szükség a számítógépes utómunkákra, hogy 2 évvel visszafiatalítsák (de fura ezt leírni az ő korában). Természetesen a filmhez szükséges különleges, vizuális effketek megvalósításához kellettek az olyan elborult ötletek, mint a szerencsesütik, vagy amikor Az jelent meg „Mrs. Kersch”-formájában Beverlynek, stb. Egy biztos, hogy a készítők mindent megtettek azért, hogy egy igen erős, Stephen Kingre jellemző hangulatot kölcsönözzenek a filmnek. Ami mondjuk furcsa volt számomra, hogy a telt házas moziterem több olyan jelenet alkalmával is hangos nevetésben tört ki, mikor nem számítottam rá! Például, amikor az előbb említett jelenetben szemből mutatja a kamera Beverlyt a régi lakásában, a háttérben pedig az idős néni testében megjelenő Pennywise-t látni groteszk mód arrébb csoszog a háttérben… Le merném fogadni, hogy ezt a jelenetet egyáltalán nem viccesnek szánták. És több ilyen jelenetnél is hasonló reakciót tapasztaltam. Ti is tapasztaltatok ilyet? Írjátok meg kommentben, kíváncsi lennék rá!
A hanghatásokról sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni, ugyanis a teremben, ahol a premier előtti vetítést néztük, már évek óta döglődik a hangosítás – sajnos elég szomorú, hogy az ország legnagyobb mozihálózatában ennyire nem törődnek a nézői reakciókkal (anno jeleztük mi is a mozi személyzete felé, több fórumon keresztül is), s közben minőségi filmélményről beszélnek… Ejnye!
No, de ne felejtsük ki a sorból Pennywise-t sem! Bill Skarsgård hozta az első részben tőle megszokott színészi minőséget, ugyanakkor kissé hiányérzetem volt e téren, de már tudom is, hogy miért! Egyrészt azért, mivel az első filmben sokkal több Pennywise-jelenetet láthattunk, míg Az különféle változatainak reprezentációi kisebb teret kaptak (míg ebben a filmben ez pont fordítva volt). Másrészt azért, mivel a fokozni szerették volna a nézőkben a félelemérzetet; de talán azért is, mivel túlzásba sem akarhattak esni a bohóc szerepeltetését illetően („a kevesebb néha több„), nehogy elcsépelt jelenetei legyenek. Bár ami engem illet, Pennywise-ból és Bill Skarsgård játékából bármennyit elnéztem volna még. Az eredettörténetét a lehető legjobban (és igen látványosan) mutatták be. Kellően ködösre sikeredett a jelenet, elvégre, a könyvben sem tudunk meg róla mindent száz százalékig. Borbíró Andrásnak különösen az első részben tetszett a magyar szinkron terén végzett munkája, de ebben a részben is remekül szólaltatta meg Pennywise-t.
A cameo-szerepek kapcsán az utóbbi években leginkább a jó öreg Stan Lee (Isten nyugtassa), vagy Peter Jackson rendező szokott felbukkanni a cikkeinkben, de ezúttal maga, Stephen King tette tiszteletét a mozivásznon! Feleségemmel majd’ kiugrottunk a bőrünkből, amikor végre megmutatta elölről is a kisbolt tulajdonosát, akitől Bill visszavásárolta a Silvert! Meglepő módon, nem volt semmilyen felsikoltás vagy taps, sem sutyorgás, hogy „Te jó ég, az Stephen King, az író!” (vagy valami ilyesmi), bár erre számítottam volna. Mindenesetre, mi nagyon örültünk a rövidke szereplésének. Kingnek amúgy is nagyon tetszett a 2017-es AZ, így nem is meglepő, hogy elvállalta az aprócska szerepet. És a slusszpoén mekkora volt már, amikor King a jelenetben nekiállt fikázni Billt, egy saját maga által kreált karaktert, aki történetesen szintén író. 🙂
Az 1990-es mini-sorozat második részét látva, legszívesebben Pennywise-frizurára téptem volna ki a hajamat. Ott nem csak a forgatókönyv, de a látványvilág is a lehető legmesszebb volt az A-listás filmek kategóriájától. Ahhoz képest, Andy Muschiettiék fergeteges munkát végeztek a film végi leszámolást illetően (ugye, mondanom sem kell, hogy itt a Pennywise-pókra gondolok). A forgatókönyv egyébként egészen jól ráncba szedte az első részt követő eseményszálakat.
Szóba akartam hozni az eredeti műtől való eltéréseknek a filmre való hatását is… Egyes karaktereket, eseményeket teljesen vagy részben kihagytak, vagy megmásítottak. Némelyikkel nem voltam kibékülve, némelyik viszont (talán) elfogadható, hogy kimaradt. Való igaz, hogy Richie karaktere plusz réteget kapott a film végi jelenettel, de szerintem nem lett volna rá szükség. A Chüd-szertartás jól nézett ki; Kylo Ren Patrick Hockstetter karaktere is érdekes fordulatot vett (a könyvben még Bowersen is bőven túl tesz!); nem Beverly, hanem Bill felesége kerül katatón állapotba Az-tól, s a történet végén egy közös Silver-bicajozást követően ébred csak fel, Bill karjaiban; és még sokáig sorolhatnánk.
« ♦♦♦ »
Egy szó, mint száz: a második rész történetét azért volt nehéz filmre vinni, mert egyszerre kellett fókuszba állítani a felnőtt karaktereket, de közben szem előtt kellett tartani a gyermekkorukban történt eseményeket is! Nekem nagyon tetszett a film, minden apró hibájának ellenére is. Szívből ajánlom minden Stephen King-rajongó figyelmébe, remélem, nem fogtok csalódni. Egyúttal azoknak is ajánlom, akik nem kimondottan King-rajongók, de mégis szeretik a hátborzongatóan szórakoztató filmeket; illetve azoknak, akik látták az első részt, és szeretnék tudni, hogyan ér véget a történet, hogy együtt járhassák végig az utat hőseinkkel, az AZ: MÁSODIK FEJEZET c. filmben!
via: Pinterest (IT – Stephen King), IMDb (It – Chapter 2).
