Amikor a Belfastban született Kenneth Branagh 2017-ben elkészítette Agatha Christie egyik leghíresebb remekművének – a Gyilkosság az Orient expresszen – filmadaptációját, bőven kapott hideget, meleget kritikaként. De talán leginkább hideget: a főszereplő karaktere szinte csak nyomokban tartalmazta a legendás belga detektívre jellemző egyedi tulajdonságokat. Míg David Suchet egy 93 tételből álló listát készített Poirot szokásairól a szerep eljátszásához, addig Branagh detektívjét karakteridegen jellemzőkkel ruházták fel; a szereplők némelyikét összemosták másikkal, és még sorolhatnám… oh, a hírhedté vált bajuszról nem is beszélve. A világsztárokkal teletűzdelt adaptációra a vegyes fogadtatások ellenére tömegek tódultak, így (a film végi utalás mellett) borítékolható volt, hogy kisvártatva újabb megfilmesített történetet küldenek mozivászonra. Nemrég bemutatásra került a Halál a Níluson című Agatha Christie-történet legújabb, szám szerint harmadik moziváltozata. A filmet eredetileg Marokkóban forgatták volna, ám (részben a covid miatt) végül Angliában került sor a munkálatokra. Abu Simbel templomának egyes részeit, valamint az SS Karnakot a a Longcross Stúdióban építették meg, a munkálatok 2019. szeptember 30-tól, mintegy három hónapon át, december 18-ig tartottak, s melyet az utómunkálatok követtek. A premiert közel két éven át csúsztatták a koronavírus-járvány miatt. A filmet hozzávetőlegesen, mintegy 120 millió fontból készítették el.
Ebben a bejegyzésben igyekszem bemutatni a Kenneth Branagh főszereplésével és rendezésében készült Halál a Níluson-feldolgozást. Közben – a forgatási érdekességek és bakik mellett – próbálom szem előtt tartani a 2004-ben bemutatott David Suchet-féle változatot, s természetesen az eredeti műre is folyamatosan reflektálok majd. Aki még nem olvasta a könyvet, ill. még nem látta az adaptációkat, nekik mindenképpen figyelmükbe ajánlom a regényt. Szerintem az egyik legjobb Christie-mű. Természetesen, a cikkben szó esik a cselekmény több részletéről is, így aki számára esetleg még ismeretlen Poirot egyiptomi kalandja, annak javaslom, hogy mentse el a cikket, és akkor térjen vissza rá, ha már magáévá tette a Krimik Királynőjének közel 370 oldalas regényét.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- Hadnagy Róbert – Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz – avagy gyilkosságok ABC-ben (Európa Könyvkiadó Kft., 2011.)
- John Curran: Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei (Európa Könyvkiadó Kft., 2009.)
- John Curran: Agatha Christie és a gyilkos szándék (Európa Könyvkiadó, 2012.)
- David Suchet: Poirot és én (Akadémia Kiadó Zrt., 2013.)
- Agatha Christie: Halál a Níluson (Európa Könyvkiadó, 2004.)
Amusez-vous bien!
***
De előbb még, íme pár érdekesség Agatha Christie Halál a Níluson című regényével kapcsolatban:
- A mű 1937-ben jelent meg Death on the Nile címmel. Nagy-Britanniában először a William Collins Sons and Company Ltd. adta ki, míg Magyarországon önálló regényként először 1987-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónak köszönhetően. Ugyanakkor mégis, már 1938-ban kiadásra került kis hazánkban a Palladis Kiadó Pengős Regények c. sorozatában, Poirot kéjutazáson címmel. John Curran Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei c. könyvéből (2009) kiderül, hogy kutatása szerint a regény már két évvel a kiadása előtt készen állt.
- Bár sokak számára meglepő lehet, de Agatha Christie eleinte még Miss Marple-al a főszerepben képzelte el a Halál a Níluson történetét. További érdekesség, hogy nem ez volt az egyetlen olyan műve, melynél megváltoztatta (akár az utolsó pillanatban) a főszereplőt, így került bele például Miss Marple Poirot helyett a Rejtély az Antillkon c. regénybe. A cserére valószínűleg azért lehetett szükség, mivel (az addig mindössze egyetlen történetben felbukkanó vénkisasszonyról – Gyilkosság a paplakban) igen nehezen tudta volna az 1930-as évek olvasója elhinni, hogy egyik napról a másikra otthagyja St. Mary Mead nyugodt, biztonságos kis városkáját, hogy a távoli Nílus folyó partjain kötögethessen az SS Karnak fedélzetén. Ezzel szemben Poirot, igen csak járatos a külföldi utakban és az ott megoldott gyilkosságokban (lásd: Mezopotámia, Jugoszlávia, Franciaország és Olaszország). Sőt, Poirot korábban már járt Egyiptomban, mégpedig Az egyiptomi királysír esete kapcsán.
- Agatha Christie maga is utazott az SS Sudan nevezetű gőzhajón, mely a mai napig aktívan szeli a Nílus habjait, s mely a történetből ismert SS Karnakot is ihlette.
- Ne lepődjünk meg, ha Agatha Christie bibliográfiáját tanulmányozva két Halál a Níluson c. történetet is találunk, ugyanis még a világhírű regény megírása előtt kiadásra került a Parker Pyne nyomoz c. kötetben egy megegyező névvel ellátott novella (mely teljesen más történetet dolgoz fel, s ebből fakadóan Poirot sem részese az eseményeknek).
- A regény ajánlóját ekképpen vetette papírra az írónő: „Sybil Burnettnek, aki szintén imád kóborolni a nagyvilágban„. A hölgyet a Bejrútból Bagdadba vezető útján ismerte meg Agatha. Bár kezdetben kölcsönösen nem kedvelték egymást, idővel azonban mégis hosszan tartó barátságot kötöttek egymással. Két Christie-kötetben is róla mintázott meg egy karaktert, név szerint Mrs. Dane Calthrop-ot (Bűbájos gyilkosok, Nem zörög a haraszt).
- Agatha Christie továbbfejlesztette a könyveire jellemző „zárt-szoba rejtélyét”, s ezúttal egy utazás keretein belül kell megoldania Poirot-nak az esetet (hasonlóan, mint a Halál a felhők között, valamint a Gyilkosság az Orient expresszen c. művekben).
- A regényben több ízben is visszautal az írónő saját történeteire, pl.: említésre kerül Rufus Van Aldin (A titokzatos Kék vonat), de utalást tesz a belga nyomozó a Nyílt kártyákkal, valamint a Gyilkosság az Orient expresszen c. történetek eseményeire is.
- Agatha Christie a regény megírásakor még Mrs. Pooper-nek (azaz „kakisnak”) nevezte a későbbiekben Salome Otterbourne-ként bemutatott karaktert. Ez azért érdekes, mivel Salome a könyvben szerelmes és szexuálisan túlfűtött regényeket ír, s legfrissebb munkájának címe Hó a sivatagban, mely érdekesmód épp Agatha Christie legelső munkájának címe is volt – ám ez még nem a krimi műfajában íródott. Valószínűleg fricskának szánta volna Salome eredeti nevét, ám végül elvetette az ötletet. További érdekesség, hogy az írónő e történet papírra vetésekor felvázolta a későbbi Boyton-család tagjait (ekkor még más néven), akik a Találkozás a halállal c. regényben bukkantak fel később (1938), ám itt még nem szerepeltette őket. Sőt, eredetileg már ennél a regénynél kísérletezett a szimmetrikus betűk felhasználásával, ám ezt végül A kutya se látta c. művében használta fel.
- Agatha ezúttal Mrs. Allertont használta szócsövének, mikor a regényben az utas kijelenti, hogy nem helyesli, amikor az emberek mások férjére vagy feleségére vetnek szemet. Tudniillik ugyanis, magát az írónőt is megcsalta első férje (Archibald Christie), melynek következtében Agatha depressziós lett, majd végül a sors összehozta második férjével, Max Mallowannel, akivel később bejárták a világot, s aki mellett végre igazi boldogságra lelhetett. Ebből fakad az az érdekes tény, hogy nem az áldozattal, hanem a gyilkossal kapcsolatban ébreszt rokonszenvet az írónő a könyvben.
- Salome Otterbourne ponyvákat ír a történet szerint, s ötleteket gyűjteni érkezett Egyiptomba legújabb művéhez, a Hó a sivatagban-hoz. Érdekesség, hogy Agatha Christie legelső, ám soha meg nem jelent műve is ugyanerre a címre hallgatott (a reménybeli kiadó azt javasolta Christie-nek, tegye el a történetet a fiók mélyére, felejtse el, és kezdjen inkább újba).
- Maga az írónő is elégedett volt regényével: „Azt hiszem, a ‘külföldi-utazós’ könyveim egyik legjobbja ez. A központi szál érdekes és drámai lehetőségeket rejt, s a három szereplőt, Simont, Linnetet és Jacqueline-t valóságosnak és elevennek látom.”
- A regénynek több(féle) feldolgozása is született az évtizedek során: Murder on the Nile (1946, London, színdarab), Hidden Horizon (1946, New York, színdarab), Death on the Nile (1978, Peter Ustinov-val a főszerepben), és Death on the Nile (2004, David Suchet-vel a főszerepben).
- „Ha egyszer valaki elszánta magát a gyilkosságra, nagyon nehéz megakadályozni benne.” – mondja Poirot a regényben, valamint a Nyaraló gyilkosok c. kötetben is pont ekképpen fogalmaz egy alkalommal. Utóbbi történetben egyébként konkrét utalás is történik az Egyiptomban történt gyilkosságra: „(…) arról az egyiptomi históriáról, amelyben Linnet Ridgeway-t megölték.„
***
Ezeket a cikkeket is figyelmedbe ajánlom:
- Forgatási életképek: David Suchet utolsó napjai Hercule Poirot szerepében
- A Függöny legördül: David Suchet 25 éve ‘a kis belga detektív’ szerepében
- Poirot és az Art Deco: a sorozat legszebb forgatási helyszínei
- Agatha Christie: Tíz kicsi katona (kritika)
- Poirot: Interjú David Suchet-vel ‘a kis belga detektív’ visszatéréséről
- Hercule Poirot és Miss Marple újra nyomoznak
Filmünk egy visszatekintéssel indul, melyben láthatjuk a fiatal Poirot-t, amint az 1914-es világháborús harctéren megcsillogtatja szürkeállományát, ezzel sok társát megmentve, ám egy robbanás következtében arca roncsolódik. (Bár a filmben a belga sereg gázbombákat használ, legelőször a német sereg vetette be őket, bő egy évvel a cselekményt követően, 1915. áprilisában.) Szerelme javaslatát megfogadva, később bajuszt növeszt, hogy sebét eltakarja. Nem tudom, hogy Kenneth Branagh már az első film forgatásakor is tervezte-e előhúzni ezt az ütőkártyát a pakliból – de jól tette. Bár nagyon, de nagyon nem voltam kibékülve Poirot bajuszával az előző filmben, ez az apró történeti plusz adalék elviselhetőbbé tette számomra a termetes bajuszt. Szerencsére, azért kapunk egy-két ízelítőt Poirot rigolyái közül, ezek nélkül a karaktere nem is lenne Poirot, nem igaz? Mindenesetre, furcsa volt látni a film végén Poirot-t a bajsza nélkül. Még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy milyen lendületes és mozgékony tud lenni az „új” Poirot, pláne, amikor húsbárddal dobálózik a konyhában a gyilkos után, vagy hogy pisztollyal lövöldözik a fedélzeten. Érdekesség, hogy egy időbeli ugrást követően már, mint híres nyomozóként láthatjuk viszont belga hősünket, s a sajtó az Arundell-rejtélyt emlegeti. A név, egészen pontosan Emily Arundell neve, A kutya se látta című Poirot-történet (1937) kapcsán lehet ismerős a rajongók számára.
Rögtön, a film legelején szembeötlő változtatásokkal találjuk szemben magunkat. És nagyon sok ilyen van… Önmagában véve, az egész filmről elmondható, hogy önkényesen nyúlt bele a forgatókönyvbe és a szereposztásba. Míg egyes karaktereket kihagytak (pl.: Mr. Ferguson, Joanna Southwood, Dr. Bessner, Tim Allerton és az édesanyja, valamint Race ezredes), addig másokat egy új- vagy már meglévő karakterré gyúrtak össze; egyes szereplőket más bőrszínű színészek játszottak, mint ahogyan Agatha Christie azt annak idején megírta, de olyan is megesik a történet felgöngyölítése során, hogy bizonyos cselekmény(eke)t nemes egyszerűséggel kihagytak a történetből (pl. amikor Simon Doyle egy J-betűt rajzol Linnet Doyle véres ujjával annak ágya fölé), vagy teljesen más személyek haltak meg (erre még visszatérek!) – mely be kell valljam, számomra egész egyszerűen érthetetlen döntés. A filmben minden gyanúsított meghívott vendégként van jelen, míg az eredeti történetben csupán az utazás hozza legtöbbjüket össze, egy társasággá.
Nem kis meglepetésemre, a hajón szolgáló fiatal hölgyek többsége színes bőrű, sőt, rövid nadrágban látható. Hozzá kell tenni, hogy a férfi legénység tagjait sem engedték akkoriban rövid nadrágban dolgozni. Félreértés ne essék, semmi bajom ezzel, ám az 1930-as években, amikor a bőrszínalapú rasszizmus sajnos igencsak nagy méreteket öltött szerte a világon, nem hinném, hogy ez elfogadott lett volna, de ez a legkisebb baj. Akkoriban kizárólag férfi legénység volt a jellemző Egyiptomban. Az viszont jó ötlet volt (és persze, ennél fogva hiba lett volna kihagyni), hogy Salome Otterbourne megemlítse, milyen rasszista megkülönböztetésben volt részük annak idején Linnetnek köszönhetően (ez természetesen, a könyvben nincs benne).
Gyanítom, hogy az elmúlt évek hollywoodi bevett gyakorlata miatt döntött úgy Kenneth Branagh, hogy Rosalie Otterbourne (Letitia Wright) és nevelőanyja, Salome Otterbourne (Sophie Okonedo) karakterei esetében változtatásokat eszközöl a szereposztáskor. A filmben Rosalie nem Salome lánya, hanem az „unokahúga” és egyben menedzsere. Mindkét hölgy játéka tetszett, de Sophie Okonedo alakítása akaratlanul is minduntalan felidézte bennem a Ratched c. sorozatban nyújtott fantasztikus alakítását. Mint tudjuk, az eredeti műben Salome bár a környezetében előszeretettel ítéli el az alkoholt (ettől függetlenül alkoholfüggő), ponyvaregényeket ír, s ihletet meríteni érkezett az SS Karnak fedélzetére. Karakterének jellemét igen jól szemléltették a 2004-es, David Suchet-féle filmadaptációban, jelen filmünk esetében viszont sajnos megváltoztatták e két karakter háttértörténetét, s blues énekesekként ismerhetjük meg őket. Érdekesség, hogy bár a filmben egy Gibson Hollow elektromos gitárt látni (a film fő cselekményszála 1937-ben játszódik), Gibson csak cirka tíz évvel később készített először ilyen hangszert. A történet harmadik áldozata eredetileg, ugyebár Salome Otterbourne, akit Jacqueline de Bellefort lő le, nehogy leleplezze a gyilkost Poirot előtt. Ehhez képest, a filmben Salome túléli, még csak nem is válik célponttá, hanem egy olyan karaktert ölnek meg helyette, aki még csak benne sincs a regényben…
Bouc-ot. A Tom Bateman által megformált Bouc egyéb iránt, kizárólag a Gyilkosság az Orient expresszen c. kötetben bukkan fel Agatha Christie műveiben. Külseje is merőben más (zömök, idős, belga úrként ismerjük meg a Nemzetközi Hálókocsi Társaság igazgatóját). Ehhez képest, filmünkben rá szabták Salome történetszálát és őt lövi le a gyilkos. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy amikor Bouc és Poirot találkozik, a detektív fiatal barátja az 1942-ben bemutatott Casablanca című film (talán) legtöbbet idézett frázisát említi meg, persze mindezt a környezethez hangolva: „A világ összes piramisa közül, pont az én piramisomhoz kellett elzarándokolnia?” És, ha már a plusz/mínusz-karakterek szóba jöttek, meg kell említenünk Bouc édesanyját, Euphemiát (Annette Bening), aki minő meglepő, nincs is a regényben. Bár, ami azt illeti, a hölgy neve rendkívül frappánsan reprezentálja karaktere jellemét. Továbbá, Bouc-ot összeboronálták Rosalie-val, ami önmagában még nem is lehetne probléma, de nekem már ott meg van lőve az egész kapcsolat, hogy Bouc nincs is benne a könyvben, Rosalie pedig, szöges ellentéte annak a leánykának (temperamentumát és vérmérsékletét illetően), mint akit a könyvben megismerhetünk. Az éjszakai lövöldözés szemtanúi közt ott van Bouc is, több jelenlevő személyében történik változás az alapműhöz képest.
Ami engem illet, ha már be akartak hozni egy olyan karaktert, aki fiatalos és vicceskedik, akkor miért nem tették bele a filmbe mondjuk Hastings kapitányt? Ennél fogva akár őt, vagy Miss Lemont, vagy Japp főfelügyelőt bele lehetett volna szuszakolni a történetbe valamilyen ürüggyel. Miss Lemont azzal, hogy segíti az éppen gyógyulófélben lévő detektívet, Hastings egyszerűen elkísérhette volna kollégáját, Japp mondjuk hozzá csapódhatott volna út közben akár.
Linnet Ridgeway, a későbbi Linnet Doyle a regényben szőke, míg a filmben nem változtattak Gal Gadot hajszínén – ezt furcsállottam, mert láttam már szőkén a színésznőt, szerintem jól állt volna neki. Gal Gadot még mindig gyönyörű, de a játéka nálam megmaradt (sajnos) Wonder Woman színvonalán – bízom benne, hogy Kleopátraként azért tündökölni fog. A Tiffany & Co. által megmunkált nyakék eredetijét (Tiffany’s Yellow Diamond) 1877-ben találták meg Dél-Afrikában, s eddig mindössze négy hölgy viselte nyakában (Mrs. E. Sheldon White house, Audrey Hepburn – az Álom luxuskivitelben c. 1961-es filmben, Lady Gaga a 2019-es Oscar-díj átadó gálán, és Beyoncé a 2021-es Tiffany-gálán). (Gal Gadot kapcsán érdemes továbbá megemlíteni, hogy az iszlám országokban betiltották a filmet, a színésznő származása miatt.) Armie Hammer Simon Doyle-ja nem is tudom, többet vártam volna tőle. Bár lehet, hogy ez nem rajta múlott most. Emma Mackey alakítása Emma Griffiths Malin-éhoz képest (2004) nekem alulmaradt, de a szerelmi háromszögből talán még így is Mackey hozta ki a legtöbbet (ami a mimikára épülő repertoárját illeti). A Gyilkosság ok kapcsán több eltérés is akad (akár a vörös festék, vagy a kendő kapcsán), illetve, hogy ebben a produkcióban egyetlen golyó végez a film végén a gyilkos-dugóval (bár egyetlen .22-es kaliberű fegyver nem valószínű, hogy mindkét karakter halálát okozta volna, ahogyan a filmben látszik.)
Andrew Pennington nevét (és származását is) megváltoztatták, így lett belőle Andrew Katchadourian, s nem csak a fiatal lány ügyvédje, de egyben kuzinja is a film szerint. Az Abu Simbel-i templom tetejéről lezuhanó kőtömböt nem Pennington, hanem Andrew löki le. Oké, lépjünk is tovább. Mr. Charles Windlesham (Russell Brand) karaktere nem sok vizet zavart a történet folyamán.
Bowers (Dawn French) és Marie van Schuyler (Jennifer Saunders) karaktereiből leszbikus párt csináltak… A történet szerint, Miss Bowers eredetileg sovány, cvikkeres, titkárnőre hajazó hölgy, aki mindössze ápolónője a kiállhatatlan és csúnya Miss Marie van Schuyler-nek (utóbbi a filmben Linnet keresztanyja is lett). Linnet Doyle komornája, Luise Bourget (Rose Leslie) halálneme is teljesen más, jóval kegyetlenebb, mint a regényben.
Ami a magyar szinkront illeti, le a kalappal Csankó Zoltán előtt (ismét). Remekül hozza Kenneth Branagh Poirot-akcentusát. Sajnos, a Balázs Péter és Szersén Gyula neveivel fémjelzett sorozatban szinte egyáltalán nem köszönt vissza a kis belga detektív akcentusa, melyet azóta is nagyon fájlalok. Gal Gadot magyar hangja továbbra is a jól megszokott Horváth Lili, Armier Hammer orgánumát pedig Zámbori Soma kölcsönözte, aki sosem tud hibázni. Bouc hangja szó, mi szó, el lett találva Miller Zoltánnal, de Dolmány Attila, Horváth Lili Dobó Enikő és Ruttkay Laura is szépen teljesített.
Patrick Doyle (Thor, Harry Potter és a Tűz serlege, Eragon) komponálta az Orient expresszhez is a zenét, ám a magam részéről én nem voltam nagyon elájulva szerzeményétől. A Halál a Níluson filmzenéje ugyanakkor sokkal egyedibbre sikerült elődjénél. 2019. januárjábn jelentették be, hogy Patrick Doyle szerzi majd a film zenéjét. A Jackie Bellefort egyiptomi felbukkanása alatt hallható sejtelmes zene tetszett. Talán, az Abu Simbelnél játszódó, kórusos zenére kaptam fel azonnal a fejemet azonnal. …Ja, nem! Lehet, csak a szokásos megrögzött mániám jött elő, de mintha a film utolsó tíz percében két ízben is hallottam volna (Le Poirot Work) Christopher Gunning Poirot-témájának első pár dallamát felcsendülni. Ennek nagyon örültem.
Azért van pár track, melyet érdemes meghallgatni az albumról:
Lehet, csupán azért, mert már töviről-hegyire ismerem a történetet, de ha úgy próbálom nézni, mint egy friss néző, aki még nem olvasta, ill. nem látta a Halál a Nílusont, szerintem sokkal egyértelműbbé tették, hogy kik a gyilkosok, mint például az 1978-as Ustinov, vagy a 2004-es Suchet-féle változatokban (például, rögtön a film elején, amikor Jackie de Bellefort megkéri barátnőjét, hogy alkalmazza vőlegényét, többször is olyan vágásokat láthatunk, melyekből egyértelműen látszik a leendő gyilkos kétértelmű mosolya). Ehhez képest, a Suchet-féle változatban Emma Griffiths Malin zseniális volt, és a forgatókönyv is nagyszerűen árnyalta a karakterét.
Ha úgy tekintek a filmre, mint aki még életében nem látott, vagy olvasott egyetlen egy Agatha Christiet-t sem, akkor azt mondom, oké, láttam már lendületesebb, ötletesebb krimit, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert azért a hangulatában hozta az elvárhatót. A díszletek gyönyörűek voltak! A látványvilág is szép volt, de jó lett volna még több külső jelenetet látni. A történet mozgatórugója a szerelem, s ezúttal Poirot is kapott egy kis háttértörténetet, hogy a néző jobban átérezhesse az események súlyát.
Ha viszont úgy tekintek rá, mint egy Agatha Christie-rajongó… Úgy már egészen más a helyzet, mes amis. Egyszer érdemes megnézni azért, hogy tudjon róla beszélni az ember, ha kérdezik a véleményét a filmről, de ha igazi feldolgozást kellene ajánlanom, azt hiszem, már mindnyájan tudjátok, melyik két filmet mondanám. Nem az a bajom, hogy változtatások vannak a filmben. Sokkal inkább az zavar, de nagyon, hogy fontos dolgokat hagytak ki, fontos karaktereket írtak át és hagytak ki. Félreértés ne essék, nem azért írtam e cikket, hogy a földbe döngöljem a produkciót. Sokkal inkább az lett volna a célom, hogy meghozzam a kedvet a regény elolvasáshoz, vagy a régebbi feldolgozások megtekintéséhez azoknak, akik még nem merültek el Christie-világában. Lehet, hogy sokak számára mára túlságosan lassúnak, vagy túlontúl elgondolkodtatónak tűnhetnek a Suchet-féle filmek, nem tudom. Talán jót (is) tehetnek azzal, ha mondernizálják a Christie-univerzumot, mint ahogy a Conan Doyle-féle Sherlock Holmes-szal is tették.
Én mindenesetre megmaradok a jó öreg David Suchet nevével fémjelzett Poirot-filmeknél. Mindazonáltal, kíváncsian várom, melyik történetet dolgozzák fel legközelebb. A magam részéről, én a Nyaraló gyilkosok c. regényre lennék kíváncsi, bár Az Ackroyd-gyilkosság is érdekelne. Tulajdonképpen, van is utóbbira esély, mivel Poirot Abu Simbel templomában arról mesél Salome Otterbourne-nak, hogy szeretne vidéken venni egy kis házat, ahol tököket termeszthetne békében, nyugalomban – s, mint tudjuk, az Az Ackroyd gyilkosságban Hercule Poirot visszavonul… egy időre, legalábbis.
Végül is, egy érv mindenképpen Kenneth Branagh Poirot-ja mellett szól: újra divatba hozza Agatha Christie-t. És ez nagyszerű!
Très bien, mes amis!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést az ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez juthatnak el ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
pics via: IMDb.
