Szándékosan csak az első kedvcsináló előzetest voltam hajlandó megnézni A bálna című film promóciója kapcsán, ugyanis a lehető legkevesebb információ birtokában akartam leülni a film elé. A mozi kapcsán talán legtöbbet ismételgetett kérdés, hogy Brendan Fraser hollywoodi visszatérése – vagy, ahogyan a köznyelv hívja, a Branessaince – körüli médiafelhajtás valóban indokolt-e? És, ha igen, milyen mértékben? Valóban olyan átütő erősségű sztorit kapunk a pénzünkért, amit a hónapokon át tartó reklámkampány ígért? Darren Aronofsky rendező ismét egy, a saját filmes mérföldköveihez méltó alkotást tálal élénk? Kritikusok már a gálavetítéseket követően sziklaszilárd sikerként könyvelték el a produkciót, ám ettől függetlenül is adja magát a kérdés:
…mi van, ha csak azért van ilyen óriási felhajtás Aronofsky filmje körül, mert Brendan Fraser visszatérésének lehetünk közben szemtanúi? Vajon, akkor is ekkora hype lenne körülötte, ha egy másik színész játszaná Charlie-t a filmben? Rapid élménybeszámolómból kiderül!
Ajánlott bejegyzések a blogon:
- Hollywood kulisszatitkai: így készült A Múmia (1999) – a hétvégén érkezik!
- Amit A Múmia-trilógiáról tudni akartál
- Ralph Fiennes vacsorameghívása: így készült A Menü (2022)
- Hollywood legszebb színésznői: Janelle Monáe
≅
Ha valaki a Fekete hattyú (2010), A pankrátor (2008), a Rekviem egy álomért (2000), vagy a Pi (1998) című rendezéseihez hasonló kaliberű filmet vár Aronofskytól A bálna esetében, könnyen lehet, hogy csalódni fog! A történet cselekményének 99,9%-a a házon belül játszódik, amit önmagában véve nem is vethetnénk a forgatókönyvíró szemére, ugyanis jelen esetben arról a Samuel D. Hunter-ről beszélünk, aki a film cselekményét eredetileg színházi darabnak írta meg, majd azt adaptálta Darren Aronofsky filmjére.
Működhetett volna ez a film remekül is, igazán szívbemarkolóan. De nem igazán tudott – legalábbis, nálam nem. Végig az volt az érzésem, hogy a film nem tudja eldönteni, milyen film legyen, mit idézzen elő a nézőben… Bűntudatot és megbánást? Esetleg inspirációt nyújtana egy új elhatározáshoz? Netán a megbékélés és elengedés mezsgyéjén kívánja végigvezetni a nézőt? Úgy éreztem, mintha a rendező itt-ott belecsipegetett volna a fenti témákba, s azt szerette volna, hogy ezek az érzelmek – vagy, hogy a karakterekben felgyülemlett indulatok és a mérhetetlen düh által kinyilvánított érzelmek – domináljanak a nézőben. És itt bicsaklott ki a robosztusnak szánt lényegi mondanivalója a filmnek. A történetmesélés narratívájával kapcsolatban végig hiányérzetem, illetve diszkomfortom volt.
Úgy akart sokat mondani (és éreztetni), hogy közben végig folyamatos katarzishiányban tengődtem! Mi volt a cél? Érezzünk együtt a főszereplővel? Sajnáljuk a súlya miatt? Egyáltalán, mi lett a volt párjával? (Ezt előbb is kifejthették volna szerintem.) Netán gyűlöljük azért, amit a családjával tett, de azért bocsássunk meg neki? Persze, nem vártam azt, hogy a film direkte a számba adja a választ, de mégis, olyan langyos középútnak éreztem az irányt, amerre haladtunk – mintha, nem mert volna határozott lépést tenni egyik irányba sem.
„Hol voltatok, amikor a Drágán add a réted!-ben játszottam…?”
/Brendan Fraser, a Critics Choice Award díjátadóján
Kétségtelen, hogy a hányattatott sorsú, egykori hollywoodi csillag, Brendan Fraser a film origója mind alakításában, mind pedig a legnagyobb érzelmi űr kiváltójaként. Itt kell megjegyeznem, hogy utóbbi nem a színész hibája, hanem a forgatókönyvé. A női szíveket egykor megdobogtató férfi remekel szerepében, melynek castingolására 10 évet várt a rendező, ugyanis azóta tervezte, hogy leforgatja a történetet. Darren az Utazás az éjszaka mélyén c. filmben (2006) figyelt fel Fraser-re, mint potenciális főszereplőre. Valóban remek választás volt, s talán személyes drámája is hajthatta előre, hogy a karakter eljátszásával járó mindenféle kín és nyűg ellenére is apait, anyait beleadjon a szerepbe.
Aki annak idején figyelemmel követte Fraser karrierjét, annak már rögtön a film kezdete előtt el kell döntenie, hogy miként tekint majd a film főszereplőjére:
Csupán egy remek színészi teljesítményt akarunk látni 160 kiló protézissel megspékelve, vagy belelátjuk Charlie karakterébe azt a Brendan Frasert, akit Hollywood hosszú időre elnyelt, s eltemetett…?
Brendan tényleg fantasztikus a szerepében. Őszintén mondom, hogy élvezet volt nézni (nem azt ahogy Charlie szenved, hanem) ahogy Fraser játszik. Az ember titkon érzi, hogy a karakter motivációja egy kétségbeesett, utolsó próbálkozás, hogy legalább tiszta szívvel (de legalábbis megbánással és megbékéléssel) léphessen a következő szintre… Talán bezártságából és reményvesztettségéből fakad, hogy Charlie a végletekig naivan optimista lélek. Tényleg minden tapsra rászolgál Brendan színészi játéka. Ha pedig válaszolnom kéne a cikk elején (általam) feltett kérdésre, akkor azt mondanám, hogy nagy valószínűség szerint A bálna nem lenne ekkora siker, ill. érdeklődés tárgya, ha nem Brendan Fraser szerepelne húzónévként a plakátokon. Biztosan akkor is sokan néznék meg Darren filmjét, ha Christian Bale játszaná a főszerepet (akiről mint tudjuk, hatalmas átalakulóművész, ha szerepekről van szó), ám a nyakamat rá, hogy messze nem ekkora érdeklődés övezné.
A film nyitójelenetével úgy rárúgja rá a nézőre az ajtót, hogy azonnal sokkoljon. Ha eddig azt gondoltuk, hogy majd tiszteletben tartják a főszereplő intimszféráját, akkor minden bizonnyal rossz filmre váltottunk jegyet. Ekkor pár dolgot máris megtudhatunk a Brendan Fraser által játszott Charlie-ról, ám ezt követően 2 órán át, szinte csak elenyésző információkat csepegtetnek a filmet szeretni akaró kis lelkembe. És itt a lapul a legnagyobb baj a filmmel: hogy akarom szeretni, de nem tudom.
Azt alá kell írnom, hogy a mellékszereplők szinte kivétel nélkül remekelnek szerepükben. Az Ellie-t alakító Sadie Sinkből simán feláll a szőr a hátamon, és legszívesebben egy percre sem hagynám egyedül apjával a szobában. A Starnger Things üdvöskéje szeméből süt a gyűlölet, nagyon jól eltalálták esetében az arányokat olyan tekintetben, hogy a néző nem tudja eldönteni, hányadán álljon a 17 éves kislánnyal. Sadie korábban még egyetlen olyan filmet sem látott, melyben Brendan szerepelt, ám gyanítom, ezen azóta már változtatott. Egyébként, ha már itt tartunk, a fiatalabb Ellie-t Sadie kishúga alakította a filmben.
Charlie feleségét Samantha Morton alakította (Különvélemény, The Walking Dead), akinek kimondottan jól álltak a szerephez a szemei alatt megbúvó karikák. A viszonylag kevés képernyőn töltött időben is azt éreztem karakterével kapcsolatban, hogy – lányához hasonlóan – bármelyik pillanatban robbanhat. Tetszett a volt férjével látott dinamikájuk. Hong Chau (Liz) játéka megfogott, bár egy idő után már túlzottnak véltem, azonban a film végére jobban együtt tud érezni vele a néző, mihelyst többet tudunk meg az események mögött megbúvó tragédiákról. A hölgy megérdemelte az Oscar-jelölést! Ty Simpkins (Vasember 3, Jurassic World) karaktere, Thomas számomra jóval felületesebben megírt figurának bizonyult, mint a többiek (rá még visszatérek). Érdekesség, hogy a színdarabban Thomas mormon, és nem New Life-os hittérítő.
Értelmezésem szerint, Dan, a pizzás fiú karaktere napjaink társadalmát jelképezi. (Egyébként, a Gambino’s olasz pizzéria az Idaho-i Moscow-ban működik, ahol a történet írója is felnőtt.) Ő az a figura, akiben benne van az indíttatás, hogy esetleg tehetne is valami jót egy vadidegen emberrel, ha már minden nap összesodorja vele az élet munkája kapcsán. Sőt, meg is teszi az első lépést, bemutatkozik Charlienak, és felajánlja segítségét. Ám kíváncsisága nem hagyja nyugodni, s amint szembesül a valósággal, undorodva hagyja háta mögött a férfit. Felvetődik ilyenkor a kérdés: lehet, hogy a pizzás fiút nem is a jó szándék, hanem a puszta kíváncsiság hajtotta? Vagy, ha tényleg jót akart cselekedni, akkor azt a típust személyesíti meg, aki látszólag készen áll, hogy segítsen a rászorulón, ám amikor alkalom adódik rá, a másik ember nyomorával szembesülve inkább kihátrál a szituációból? Szerintem az utóbbi. Egy biztos, bármilyen triviális kis karakter volt az övé, az egyik legjobban árnyaltabb figura a pizzaboy volt.
Aki már egy ideje figyelemmel követi a blogom cikkeit, az jól tudhatja rólam, hogy élek-halok a filmzenékért, s a kritikáimban is mindig kitérek rájuk. Az esetek igencsak túlnyomó részében pozitívan vélekedem a soundtrack-albumokról, ám ezúttal az a ritka eset állt fent, amikor még azt sem tudom mondani róla, hogy „elmegy„. Az igazat megvallva, Rob Simonsen aláfestő zenéje sajnos annyira zavart, hogy azt nem sok filmzene mondhatja el magáról. Nem is a vonósokkal, mint hangszerekkel volt problémám, hanem, hogy semmilyen érzelmi töltetet nem hordozott magában a zene. Amikor kellett, érzelmesen szólt, ahol pedig felfokozott hangulatot kellett imitálnia, ott egy ici-picit javult a helyzet, de igazából semmit nem tudnék vissza idézni belőle, még így sem. Kár érte.
A sminkesek előtt viszont tényleg le a kalappal, nem hiába jelölték Oscar-díjra munkájukat a kategóriában. Emellett további két Oscar-jelöléssel is büszkélkedhet a film, Brendan Frasert a legjobb férfi színész kategóriájában, Hong Chau-t pedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában jelölték. A bálna eddig összesen 36 díjjal büszkélkedhet. Alább láthattok egy videót, melyben a film forgatásáról, illetve annak nehézségeiről beszél a színész.
Ami a lezárással kapcsolatban a film javát szolgálja az az, hogy nem ad választ mindegyik karakter sorsát illetően. A rendező bizonytalanságban hagy minket, s ez természetesen izgatja a fantáziánkat olyan tekintetben, hogy ha már megismertük ezt a maroknyi kis embert, akkor már tudni szeretnénk sorsukat. Azért tetszett ez a húzás, mert nem is az ő sorsuk a legfontosabb számunkra, mert ők mind csupán eszközök abban a folyamatban, melynek végkifejletére az utolsó jelenetben kapunk bizonyosságot… Összességében nem azt mondom, hogy nem érdemes megnézni. Ez egyáltalán nincs így, mert egyszer tényleg érdemes látni – ha másért nem, akkor Brendan Fraser visszatérése miatt. Remélem, hogy újból felragyog csillaga Hollywoodban!
…apropó! Készüljetek, mert a hétvégén érkezem a Hátsó Sor Közepe újabb cikkével, melyben Brendan Fraser-ről is jócskán lesz mit olvasni, ugyanis az 1999-es The Mummy (A Múmia) című film forgatásáról olvashattok majd a blogon! Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel, így sokakhoz eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
via: imdb, TheAustinChronicle, dailymail.co.uk.
