Ritka manapság az olyan film, amire azt tudom mondani, hogy bármikor örömmel újranézném. A Ralph Fiennes főszereplésével készült The Menu pont ilyen. A tavaly novemberben bemutatott film már az előzetesével felkeltette érdeklődésemet, s bár csak két hónappal később jutottam oda, hogy először megnézzem, azóta már többször is láttam. Talán azért is mozgatta meg különösen a fantáziámat Mark Mylod filmje, mert (bár jelenleg nem e területen dolgozom, de) annak idején szakács végzettséget is szereztem. Az előzetes gyönyörű, ízléses képi világot ígér, egy Agatha Christie-től már jól ismert alapkoncepcióra építő történettel, melyben meghívnak tizenkét vagyonos embert egy, a külvilágtól elzárt, aprócska szigeten tartandó luxusvacsorára. Ám ahogyan az ilyenkor lenni szokott egy filmben, nem mindenki éri meg a desszertet… Szóval, rendkívül kíváncsivá tettek!
Megkockáztatom, hogy ezúttal legalább annyira felvillanyozott, hogy megírjam a véleményemet a filmről (elkerülném az olyan hangzatos címet, mint a ‘kritika’), mint amennyire a film forgatási kulisszatitkai szoktak ilyenkor lekötni. Olyan sok szimbólum és mögöttes jelentés rejtőzik az egyes ételek elkészítésében, tálalásában, a tárgyak elhelyezésében (stb), hogy úgy éreztem, mintha egyfajta nyomozásban vennék részt. Talán ezért is lett jóval tartalmasabb és hosszabb a HSK legújabb bejegyzése. Remélem, hogy Ti is legalább ennyire élveztétek a filmet, és majd a cikkel kapcsolatban is így lesztek.
Nem egy tipikus horrorfilmről van szó, jobban illik rá a thriller jelző, de esetenként már inkább a fekete komédia határát súrolja. Valamit nagyon eltaláltak ebben a filmben, s ez: az összhang. A történet érzelmi hullámvasútján végigszáguldva az az érzés kerítheti hatalmába a nézőt, hogy a békés harmóniából pik-pak a disszonancia világába csöppenünk. Épp annyi humor van a filmben, amennyit elbír, egy cseppel se több. Dráma van bőven, ez nem is kérdés.
Az már sokkal inkább jogos kérdésnek tűnik, hogy van-e új mondanivalója A Menünek ebben a modern filmiparnak nevezett olvasztótégelyben – ahol a nézők két kézzel kapaszkodnak az olyan alkotásba, melyben felfedezni véli a frissesség legutolsó cseppjét…
„A következő néhány órában elfogyasztanak zsírt, sót, cukrot, fehérjét, baktériumokat, gombákat, különféle növényeket és állatokat, és néha egész ökoszisztémákat is. De egy valamit kérnék önöktől. Csak egyet. Lehetőleg, ne egyenek! Ízleljenek, kóstoljanak, falatozzanak, figyeljenek oda minden morzsára, ami a szájukba kerül. Tudatosan ne csak egyenek. A menünk ehhez túlzottan különleges…!”
/ Julian Slowik (A Menü)
Aki arra számít, hogy egy lebutított, öldöklős filmet tálalnak elébe, az meg fog lepődni. Az előzetest látva persze, feltételezhetnénk, hogy szép lassan elkezdenek hullani a vacsoravendégek, ám a forgatókönyvírók jól döntöttek, amikor ehhez képest inkább egy formabontó szerkezetre építették fel menüjük hozzávalóit. Hibátlan volna A Menü? Nem, dehogy! … De látva a filmet, ez kit érdekel?
A konyhafőnök ajánlata:
- Agatha Christie: Tíz kicsi katona (sorozatkritika)
- Hannibal: Sorozatkritika (1-3 évad)
- Gyilkos a házban: Az 1-2 évad kulisszatitkai
- Wednesday naplója: A sorozat készítésének krónikája
∴
A Menü – kritika
Talán a Mads Mikkelsen nevével fémjelzett Hannibal sorozatban (melyet előszeretettel ajánlok figyelmetekbe) láttam utoljára olyan szépen bemutatott ételkészítést, mint ebben a filmben. Sőt, ott jóval részletesebben, már-már művészetbe hajlóan mutatták be a konyhai folyamatokat. A Menü esetében az operatőr és a rendező is mindent megtett azért, hogy a lehető leggusztusosabban prezentálja az ételkészítési folyamatokat és persze, a tálalást. Később látni fogjuk, hogy milyen nagy figyelmet szenteltek a bemutatott ételekre. Attól függetlenül, hogy egy vacsorameghívásról van szó, nem az ételek állnak a reflektorfényben, ám paradox módon, mégis kulcsfontosságú a szerepük.
Az önjelölt igazságosztó Slowik séf motivációja kapcsán azt hihetnénk, hogy szimplán egy őrültről van szó, aki random embereket gyűjt maga köré, hogy együtt pusztulnak áldozataival, ám korántsem erről van szó. Slowik célkitűzése azért is érdekes számomra, mert nem kizárólag azokat akarja megbüntetni, akik karrierje során bántották, hanem akik a szakács szakmával (mint művészettel) szemben is tiszteletlenek. Slowik nem pusztán munkaként, sokkal inkább hivatásaként, és szenvedélyeként tekint a Hawthorne-ban betöltött szerepére. És itt a bökkenő, ugyanis a vendégek valamilyen módon mind ártottak Slowiknak, illetve szenvedélye tárgyának, a konyhaművészetnek. Ki közvetve (pl. a három pénzes srác, akik Doug Verricket szolgálták ki), ki közvetlenül sértette meg a séfet (az ételkritikusok, valamint az ételekre oda nem figyelő vendégek). Slowik az évtizedek alatt belefásult abba, hogy az odalátogató vendégek többsége nem tiszteli eléggé az eléjük helyezett ételt, s az ott dolgozók munkáját sem. Ha valami fontos neki, akkor az a középszerűség elkerülése, mely később több ízben is fontos lesz történetünk szempontjából…
A film hangulata nagyon megfogott. Látványvilága gyönyörű, s ez a sziget környezetének, illetve a feltálalt ételeknek is köszönhető. A kameramozgások nagyon el vannak találva. A hanghatásokra még visszatértek, a zene pedig – Colin Stetsonnak köszönhetően – egyenesen telitalálat! A filmzenealbumon több nagyszerű track is megtalálható, melyek remekül olvadnak egybe a filmmel. Épp úgy, mint a lapkasajt és a hamburgerhús az emlékezetes sajtburgerkészítős jelenetben…
Remekül keltettek nyomasztó hangulatot a nézőben. Nem tolták túl az állandó fenyegető érzést, s néha 1-2 perc nyugalom is adódott, de csak azért, hogy a következő jelenetben újra várjuk a kiszámíthatatlant. Örültem, hogy mellőzték a jumpscareket, nem illettek volna a filmbe. Ott lapul a felszín alatt a gondolat, már egészen az elejétől kezdődően, hogy kizárt, hogy mindenki hazaérjen erről a vacsoráról…
Elsa, a főpincér kellően karakán, céltudatos és hű követője a séfnek. Karaktere kapcsán sosem lehet tudni, hogy mikor szúr oda – jó esetben csak képletesen – a legérzékenyebb témákhoz.
„Kevesebbet eszik mint akar, de többet, mint érdemel.”
/ Elsa
A vágások, a fényképezés, a hanghatások, ezek mind a film javát szolgálták. A két kedvencem, melyek fenntartották a feszült hangulatot: a séf folyamatos tapsolása, és a szakácsokkal való kommunikációja volt („Igen, séf!„). Jól oldották meg ezeket a részeket, ugyanis a tapsolás előtt hirtelen alább hagy, majd abba is marad a zene és az alapzaj, majd következik a fülbevájó tapsolás. A második, harmadik alkalommal már annyira felfokozták a feszültséget a tapsolásokkal, hogy majdnem én is vigyázzba álltam… 🙂 Mintha, a séf és a beosztottak közti kommunikáció is magasabb hangerővel történne, pont azért, hogy elősegítsék a néző ráhangolódását a feszített munkatempóra és a fenyegetettség érzésére. Bravó!
Ügyesen fokozzák a feszültséget, amikor levágják a menekülni próbáló, csalfa Richard bal gyűrűsujját. Ekkor látszik meg először igazán, hogy mifélék a vendégeink… Míg némelyikük véresen komolyan veszi a kialakult helyzetet, addig mások csupán ügyes felhajtásnak titulálják az eseményeket, mi több, egyesek azt hiszik, ez az egész kizárólag értük történik!
Ne feledkezzünk meg a hamis remény esetéről sem. Borítékolni lehetett, hogy Dale is a Hawthorne alkalmazottja. A tény, hogy Julian elhitette vendégeivel a menekülés lehetőségét, hogy aztán végérvényesen megfossza őket tőle – zseniális volt!
Két érdekes mozzanatnak lehetünk tanúi az ötödik fogás kapcsán. Egyrészt, a séf alkalmat ad Katherine-nek, hogy bosszút álljon rajta (épp úgy, ahogyan ő bánt el a bántalmazó apjával, édesanyja védelmében), amiért korábban többször is ki akart vele kezdeni. Ez azért is fontos momentum, mert a séf is felvállalja bűnét, főleg úgy, hogy egy olyan személlyel szemben követte el, aki a beosztottja.
„Fusson…!”
/Julian séf
Érdekes lehetőséget biztosít a séf férfi vendégei számára. Talán elsőre azt hihetnénk, hogy futni hagyja őket (vagy legalábbis esélyt ad nekik), méghozzá előnnyel – de Julian nem ilyen! A séf a menü minden fogását aprólékosan eltervezte… Így, a vadászatot is, mely az ételkészítés egyik első mozzanata. Mivel beosztottjai minden bizonnyal jól ismerik a sziget rejtett zugait, továbbá a potenciális áldozatok sérültek és/vagy rettegnek, így könnyedén nyomukra aladhatnak. Tetszett, hogy Ted külön ajándékot is kapott, amiért utolsónak kapták el. Olyan érzés volt látni az üldözést, mint amikor húsvét reggelén a gyerekek szétröppennek a szélrózsa minden irányába, hogy tojásokat keresgéljenek a kertben. Eszembe juttatta azt a jelenetet is, amikor a férfi vendégek egy része a halásszal próbált poénkodni, hogy ügyesen tegye a dolgát, mert már éhesek… Hát igen, amikor a vadászból lesz a préda – akik adnak, és akik elvesznek.
Egyedül Tyler marad a hölgykoszorúba zárva a sorstársak közül, de nem Margot védelme miatt marad! Kizárólag azért, mert minden lehetséges időt ki akar használni, amit a séf társaságában tölthet. Még úgy is, hogy tudja, mind meghalnak, ő is. Természetesen a teremtés koronái közül senkinek sem sikerül elmenekülnie a szigetről. Jópofa volt, ahogyan a hölgyek reagáltak a férfiúi gyávaságára. Először, csak megdermedve álltak azon hűledezve, hogy ilyen simán faképnél hagyták őket, majd a következő snittben már azt látjuk, hogy sorsukba beletörődve együtt iszogatnak és dohányoznak (még az ételkritikus Bloom is). Érdekes, hogy míg a férfiak külön-külön próbáltak elmenekülni (Férfiúi butaság), addig a hölgyek együtt próbálták megpuhítani Katherinet, az est egyik főszervezőjét (persze, sikertelenül).
„Jeremy tehetséges, ügyes, sőt, nagyon ügyes. De nem kiváló! És sose lesz kiváló! Kimondhatatlanul vágyik az elismertségemre, a munkámra, a tehetségemre. Nagyratörő álmai vannak, amelyek sose válnak valóra. Akárcsak én az ő korában, Jeremy a világon mindenről lemondott, hogy elérje a célját és ahogy az enyém, az ő élete is csupa stressz. (…)
És még, amikor tényleg minden jól megy (…) akkor sem tudjuk elkerülni a káoszt, ami eluralkodik az életünkben, a testünkben, az elménkben. (…)
Jeremy, tetszik ez az élet, amiről sokáig álmodoztál? És vágysz az életemre? Nem a tehetségemre, hanem az életemre?”
/ Julian Slowik
A negyedik fogás a Káosz nevet kapta, mely az első igazán nagy meglepetést okozhatja. A sous-chef, Jeremy áldozata valóban meghökkentő lehetett, ám a figyelmes nézők számára már sejthető volt, hogy radikális fogást készülnek feltálalni a vendégek részére. Nem szabad elfelejteni, hogy ezt a fogást maga Jeremy találta ki. Tetszett, hogy a jelenet úgy engedett bepillantást nyújtani Slowik életébe, s hogy Julian életének titkait és traumáit egy másik ember hiányosságaiból következtethetjük ki… És, ahogyan Tlyer reagál az öngyilkosságra, az nem semmi! Mert, hogy könnyen hihetnénk azt, hogy a srác nem reagált. Dehogynem! A nem reagálásával reagált – csak akkor még nem tudhattok, hogy Tyler már beavatott.
Szándékosan rájátszottak a Slawikot felfedező Lillain Bloom ételkritikus önérzetére, minek kapcsán a nő kapva kapott az alkalmon, hogy részt vehessen a vacsorán és kritikát írhasson a vendéglátóhelyről. Kimondottan élveztem, ahogyan Julianék több alkalommal is lelkesen repost-oltak a kritikus megjegyzéseire és egy-egy újabb „szétesett emulzióval” látták el az elégedetlenkedő hölgyet. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szétesett emulziót Slowik szándékosan szolgálta fel Bloomnak, hogy az olaj és a víz különválásával szemléltesse a kétféle embertípust (akikről Margotnak is mesélt): akik adnak és akik elvesznek. Az asszisztense, Ted, leginkább a bólogató-János szerepet töltötte be, rá nem tudtam annyira neheztelni. Örültem Paul Adelsteinnek, akinek játékát A Szökésben kedveltem meg. Ted karakterére simán el tudtam volna képzelni Stanley Tuccit, telitalálat lett volna a szerepre.
Tyler nárcisztikus, arrogáns személyiség a javából, ez tisztán látszik. A séf mellett több szempontból is, a legérdekesebb karakter a filmben. Több érdekesség is van Tyler karakterét illetően… Elsőre úgy tűnhet, hogy csupán egy bunkó, sznob gasztronómiarajongóval állunk szemben, aki minden második szavával lepisszegi csinos asztaltársaságát. Aztán kicsit később rájövünk, hogy Tyler nemes egyszerűséggel egy aljas kis szemétláda, akit az sem érdekel, hogy az őt elkísérő escortlány sem hagyhatja el élve a szigetet. Aztán, ott van a Tylert érhető legnagyobb megtiszteltetés, amikor séf kötvényt ad neki, és felajánlja, hogy főzhet az általa istenített szakács konyhájában. Tyler ekkor még nem tudja, hogy ütött az utolsó órája!
„Maga miatt veszett ki a misztikum a művészetünkből.”
/ Julian Slowik
Igen ám, de Tylernek nem esik le, hogy amit ő megtiszteltetésnek vesz, az valójában ő személyes megaláztatásának a része lesz. Gondoljunk bele! Ha már hónapokkal az estét megelőzően tartották Tylerrel a kapcsolatot (melyből nyilván kiderült, hogy a srác rajong Julianért), akkor miért nem készítettek neki egy névre szóló szakácskabátot? Erre fel, Tyler megkapta a kabátot, melyre az istenített séf (akinek az élete a precízitás) puszta kézzel írja fel alkoholos filc segítségével Tyler nevét a szakácskabátra. Itt már kezd gyanús lenni a dolog.
Slowik tudja jól, hogy Tyler el fogja szúrni. Így is történik, a fiú borzalmasan izgul. Normális esetben ezt még talán a séf is elnézné neki, de fiatal gasztro-rajongó azzal borítja ki a bilit a Mesternél, hogy egy végtelenül középszerű, ráadásul csapnivaló ételt tálal fel Juliannek. Érdekes kérdés, hogy vajon Tlyert elengedte volna-e a séf, ha lenyűgözi főztjével? Elvégre, Tyler hosszú időn keresztül kommunikált a Hawthorne-nal a vacsorát megelőzően. Meg merném kockáztatni, hogy ha Julian futni hagyta volna, a férfi akkor sem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy imádott idoljával együtt haljon meg – ezzel beteljesítve Slowik utolsó fogásának kompozícióját. A sztárséf rajongójának elég, hogy Slowik a fülébe súgja, hogy kösse fel magát és még teszi. És ez egy nagyon fontos pillanat az események sorában! Ugyanis, ezzel a döntéssel Slowik még egyet rúg Tylerbe (meg is érdemli), ugyanis a kis görény így nem lehet részese a desszertnek, nem halhat együtt áhitatának tárgyával, a séffel. Minden adott volt számára, mindenki másnál többet tudott, de nem élt a kivételes lehetőséggel. De nem csak Tyler középszerűsége okozta önnön végzetét. Így járt a John Leguizamo által alakított filmsztár is, aki egykor A mosolygós dokit alakította, mely szerep megpecsételte a férfi sorsát is.
A konyhában tevékenykedő szakácsokkal kapcsolatban több tisztázatlan kérdés is maradt: Mi az ő történetük? Milyen kritériumoknak kellett megfelelniük ahhoz, hogy a Hawthorne-ban dolgozhassanak? Hogyan vette rá őket Julian séf, hogy vele együtt hajlanak meg a desszert tálalása közepette? Esetleg mind valamilyen gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek? Vagy csak „szimplán” annyira rajongtak főnökükért, hogy önként életüket adtak érte? Netán úgy válogatta ki őket, hogy milyen előéletük volt (mit követtek el – mondjuk azért, hogy ott dolgozhassanak)? És a személyzet többi tagja, pl. a biztonsági őrök, vagy a sommelier? Izgalmas kérdések ezek!
„Az a kérdés, kikkel hal meg: azokkal, akik adnak, vagy akik elvesznek?”
/ Julian Slowik
Margot Mills-ről is beszélnünk kell! Felvetődött bennem a kérdés, hogy mi történt Tyler ex-barátnőjével, esetleg eltette láb alól? Nem hinném, szerintem csak jól járt a lány, és nyakamat rá, hogy Tyler nem mondta el neki, hogy mivel jár a vacsorán való megjelenés, ahhoz túl gyáva. Anya Taylor-Joy ruhája sehogy sem illett az általa alakított karakterhez. Nem illett sem a helyhez, sem a többi karakterhez, (és ami a legfontosabb) hozzá sem illett. Lehet, hogy pont azért, mert ezzel szerették volna azt érzékeltetni, hogy Margot valóban nem oda való? Mert akkor telitalálat a ruha! Az is érdekes, hogy Julian nem azt ajánlja fel Margot-nak, hogy elmehet, vagy akár maradhat is (tudván az éjszaka kimenetelét), hanem hogy: vagy a személyzettel hal meg, vagy a vendégekkel együtt! Engedi választani. Gondoltad volna, hogy a túlélést jelent az, hogy valaki elvitelre kérje a sajtburgert? Tiszta sor, hogy ha Margot nem elvitelre kéri az ételt, akkor a szakács hagyta volna meghalni.
Érdekes volt a vendégek hozzáállása is. Slowik is megjegyezte, hogy valószínűleg ki tudtak volna törni, ha igazán akarják és összefognak. Amikor Margot engedélyt lap a távozásra, némelyik vendég még támogatja is, hogy menjen, húzza el végre a csíkot. Ebből (is) arra következtetek, hogy a vendégek megbékéltek sorsukkal (sőt, egyikük még meg is köszöni a halált Slowiknak!), s amint realizálódott számukra a tény, hogy valószínűleg ez lesz számukra az utolsó vacsora, úgy érezhették, hogy rászolgáltak sorsukra.
Sikeresen elérték, hogy ne szimpatizáljunk a karakterek túlnyomó többségével, némelyikük hátterét nem is ismertük meg túlzottan, de ez nem gond, hisz épp eleget tudtunk meg a tortillás harmadik fogásban, mely nagyszerű húzás volt a forgatókönyvírók részéről.
Csankó Zoltán remekül játszott orgánumával Slowik szerepében, Sodró Eliza hangja passzolt Anya Taylor-Joy karakteréhez, Nicholas Hoult pedig a már jól megszokott Ágoston Péter hangján szólalt meg. Utóbbi remek választás volt, mert éreztem benne a figura nárcisztikus, entellektüel jellemét, s ez ritkán jön ki ilyen jól egy szinkronos filmben. Természetesen további remek szinkronhangok is közreműködtek a filmben (többek között) Holl Nándor, Seszták Szabolcs, Gacsal Ádám, Haumann Petra, Farkasinszky Edit, Láng Balázs, Bogdányi Titanilla és Rajkai Zoltán.
A falban lévő tűzrakó hely annyira adta magát, hogy végül valamelyik vendég (vagy szakács) ott végzi, de végül ezt nem használták ki – bár lehet, ez nem is illett volna a történetbe. Apropó, kár, hogy nem készítettek plakátot a film szereplőivel Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festménye alapján, melynek közepén Slowik séf foglalhatott volna helyet, körülötte a 12 vendéggel egyetemben.
Slowik alkoholista anyja is „megváltást” nyer fia öngyilkos vacsorájának köszönhetően. Tetszett, ahogyan kis ollókat döfnek a fogásba, épp akkor, amikor Julian elmeséli gyermekkori traumáját.
„(…) Ó, régen élveztem. Már ezer éve nem vágyom rá, hogy főzhessek valakinek. Hiányzik ez az érzés. (…) Maguk jelképezik a művészetem és az életem romjait. És most a részesei lesznek annak, ami remélhetőleg a mesterművem lesz…”
/ Julian Slowik
Tetszett a lezárás, mely azon felül, hogy szépen lett megkoreografálva, kielégítő lehetett a néző számára is. Egyrészt, teljesen jogos, hogy Margot túlélje az utolsó vacsorát, mivel ő sosem nem tett keresztbe Slowiknak, maximum azzal sértette meg, hogy nem evett minden fogásából. Mennyire abszurd – és egyben ötletes – húzás volt, hogy Margot egy sajtburgert kér a sztárséftől egy ilyen luxusétteremben? Egy étteremben sokszor furcsán néznek arra a vendégre, aki sültkrumplit rendel. A konyhafőnök intim életébe bepillantást nyerő fiatal hölgy megtalálta a rést a pajzson, amikor felfigyelt a fiatal szakácsot ábrázoló fényképre. Az újságcikkek és fotók közül kizárólag egyetlen képen mosolyog Julian: egyedül azon a – szoba kitüntetett helyén felállított képkeretben – látható fotón, amelyiken sajtburgert készített egy gyorsétteremben. Sem a családi fotóján, sem pedig a Hawthornba kerülésekor készült fotón nem volt boldog, de még a Miss Bloom által írt cikkhez mellékelt képen sem. Remek húzás volt kihasználni a sztárséf hamvába holt főzés iránti lelkesedését. Az meg, amikor Margot feláll az asztaltól és tapsol egy nagyot, nagyszerű felvezetése volt a lezárásnak.
A zárás… Remekül kontrasztba állították a desszerttől lángokban boruló luxuséttermet, benne a több tucat emberrel, és a hajó fedélzetén elviteles dobozból sajtburgert majszoló, nyakig véres lányt, aki száját a Hawthorne Menüjével törli meg.
Részemről felüdülés volt látni a filmet, nem véletlen, hogy azóta többször is láttam már. Izgalmas volt számomra, mert végig tudtam agyalni rajta. A Menü képes volt az újdonság erejével hatni, melyre jó ideje oly kevés film volt képes! Talán egy kicsit elgondolkodtatja a nézőt. Egyrészt, hogy becsülje meg mások munkáját, legyen szó bármilyen alantas vagy nívós munkáról, mert minden munka értékes. Másrészt pedig, emlékeztet bennünket, hogy minden adandó alkalmat meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy azt csináljuk (akár munka, akár hobbi szinten), amit szeretünk, amiért rajongunk.
…és még valamit: a pénz nem minden.
Most pedig, jöjjenek a kulisszatitkok!
∴
Egy étlap fogásai, avagy: Így készült A Menü
A Torontói Nemzetközi Film fesztiválon, 2022. szeptember 10-én volt a film világpremierje. Az alkotás nagyjából 35 millió dolláros büdzséből gazdálkodhatott, végül 79,5 milliót hozott a konyhára. A 107 perc hosszúságú filmet november 17-én mutatták be hazánkban. Zömében pozitív kritikákat kapott mind a kritikusoktól, mind pedig a nézőktől.
A forgatási munkálatok még javában a covid-járvány időszaka alatt kezdődtek meg (2021. szeptember 3), így nem meglepő, hogy a felvételeken is mindenkit maszkban látni.
A film ötlete Will Tracytől származik, aki Norvégiában töltötte nászútját. Egy alkalommal a Cornelius Sjømatrestaurantban étkeztek, s a hely gondolkodóba ejtette a forgatókönyvírót. Hazatérve elmesélte kollégájának, Seth Reissnek a szkriptet, akivel később együtt meg is írták a sztori forgatókönyvét.
A séf szobájának falán látható egyik újságcikkben az áll, hogy „A Tantalus séfje mindenkit lefőz!” Slowik egykori munkahelyének névválasztása nem a véletlen műve… Tantalus (vagy más néven Tantalosz) a görög mitológia alakja, akit Zeusz és az istenek büntetésként kínzó éhséggel és szomjúsággal sújtottak haragjukban. Tantalosz ellopta az istenek eledelét (mellyel halandó barátait kívánta megvendégelni), továbbá kifecsegte Zeusz titkait is. Mielőtt még lebukott volna, Tantalosz meghívta magához az isteneket egy lakomára, ám túl kevésnek vélte a felszolgálandó étket, így megölte és feldarabolta saját fiát (Pelopsz-t), majd felszolgálta a többi étellel együtt az isteneknek. Ám az istenek észrevették a szörnyű tettet, s nem fogyasztottak az ételből (kivéve Démétért, de ez egy másik történet). Tantalosz országát a földdel tették egyenlővé, utódait elátkozták, őt pedig maga Zeusz gyilkolta meg. Tantalust ezt követően egy iszapos tó partján, a vízben állva ejtették fogságba. A tó partján egy olyan fa állt, melyen több fajta gyümölcs termett egyszerre. Amikor Tantalus megéhezett és kinyújtotta karját, hogy egyen a fáról, a szél mindig arrébb sodorta az ágat, mely tele volt a legzamatosabb gyümölcsökkel. Amikor pedig megszomjazott, az álláig érő víz alább apadt, hogy ne tudjon inni a tó hűs vizéből. Feje fölött egy hatalmas szikla függött, mely állandó félelemmel töltötte el, hogy bármikor agyon nyomhatja. …Így talán jobban érthető a párhuzam, hogy miként maradhat éhes egy vendég Slowik étteremében.
A forgatókönyv tartalmaz egy plusz záró jelenetet, mely végül nem került bele a filmbe. Ebben azt láthattuk volna, hogy a tűzoltók és rendőrök megérkeznek a szigetre. Épp a rommá égett Hawthorne-ban kutatnak, amikor megtalálják Slowik mosolygó fejét egy tálon, miközben a (testétől külön vált) kezeiben a Hawthorne menüjét szorongatja.
Eredetileg Tyler nem felakasztotta volna magát, hanem a balul sikerült főzését követően be kellett volna állnia a konyhára, ám nem, mint szakács, hanem, mint mosogatófiú!
Az ételek elkészítéséhez több, a fine dining területén neves szakemberrel vették fel a kapcsolatot, például Dominique Creennel (az alábbi képen jobbra), aki több korábbi ételét újradefiniálta a San Francisco-i Atelier Crenn nevű étterméből, mely 2011-ben nyílt meg, és ’18-ban három Michelin csillaggal büszkélkedhetett.
2019-ben még úgy hírlett, hogy Alexander Payne rendezheti a filmet, majd egy év múlva már Mark Mylod vette át a rendezői szerepet, s ezt követően kezdődhetett meg a munka 2021-ben.
Eredetileg nem Anya Taylor-Joy alakította volna a film hősnőjét, hanem Emma Stone. Mivel Emmának naptárügyileg nem fért bele az időbe A Menü, így landolt a szerep Anyánál.
A séf szobájában láthatjuk, hogy a foglalásokat 2019-ig vezették, ugyanakkor a covid miatt a következő 3 évben már nem foglalás, hanem meghívás útján érkezhettek vendégek a Hawthorne-ba. Az, hogy a séf lakásában megtalálható a konyha pontos mása, jelzi a néző számára, hogy Slowik mennyire rabjává vált hivatásának. Az alábbi képen a Hawthorne miniatűrizált mását láthatjátok:
A forgatásra a Georgia-i Savannahban került sor, de a stáb ellátogatott a georgiai Jekyll Islandra is, hogy a part menti felvételeket ott forgassák le.
Az alábbi (kb. 20 perces) videóban alkalmatok nyílik betekinteni a film forgatási munkálataiba:
A filmet eddig egy híján 50 díjra jelölték.
Amikor Jeremy öngyilkos lesz, az egyik snitten látni, hogy a konyhapult és a padló még csurom véres, ám egy pillanattal később már mind szép tiszta.
A Harry Potter-filmek forgatásához hasonlóan, a stáb e film készítése közben is szívesen rájárt volna az ételekre a forgatási szünetekben, ugyanakkor figyelmeztetni kellett őket, hogy ezek legtöbbje csupán kellék.
És ha már szóba jöttek a Harry Potter-filmek… A letűnt mozisztár szerepét kifejezetten Daniel Radcliffe számára írták meg (a képen), s a Victor Frankenstein c. filmet (2015) emlegették volna a produkcióban, mint amire kár volt elpazarolni az időt. Ez egy újabb alkalom lett volna arra, hogy Radcliffe (aki Harryt alakította a szériában) újra együtt játszhasson a Voldemortot életre keltő Ralph Fiennes-szal. Ám, mivel végül Radcliffe mégsem tudta elvállalni a szerepet, így az végül John Leguizamoé lett, s így került Julian célkeresztjébe A mosolygós doki.
A John Leguizamo által alakított karakterre leginkább csak, mint ‘filmsztárként’ hivatkoznak, ám eredetileg George Díaznak hívják (ezt a szigetre történő megérkezésükkor hallhatjuk is). Karakterét John arról a Steven Segalról mintázta, aki elviselhetetlen természetéről is hírhedt, pl. az Úszó erőd c. film (1996) készítésekor is kitett magárért. A filmben együtt szerepeltek John Leguizamoval, mindketten szakácsot alakítottak benne. John szerint Segal „egy borzalmas ember.„
Ha figyelmesen átgondoljuk a szereplők háttértörténetét, a hat asztalnál ülők karaktereit besorolhatjuk a hét főbűn szerint:
- kapzsiság: Soren, Dave és Bryce
- torkosság: Tyler
- bujaság: Richard
- irigység: George (a filmsztár)
- kevélység: Lillian és Ted
- restség: Julian édesanyja
- * harag: Julian és a szakácsok
Slowik séf a magyar szinkronban „lemarházza” Richardot, amiért a férfi nem tudja visszaidézni, hogy miket evett a korábbi 11 alkalommal, amikor náluk jártak feleségével. Érdekesség, hogy az angol nyelvű eredetiben a séf azt mondja: „maga szamár” (donkey). Ez utalás (az alábbi képen látható) Gordon Ramsay A pokol konyhája c. főzős műsorára, melyben a séf gyakran nevezi így versenyzőit.
A sommelier akcentusa eleinte franciás hangzású, ám a fogások előrehaladtával egyre inkább amerikaivá válik… Gyanús!
A rendező bátorította a színészeket az improvizációra, így került bele végül Slowik „Taco estje” (Taco Tuesday) a végső változatba. Milyen ötletes volt, hogy az eset kapcsán telefonzsinóron tálalták fel a fogást!
Elsa a vendégek szigetre érkezésekor megemlíti, hogy Slowik séf sosem égeti el az ételt – kivéve, ha azt a menü megköveteli. Lásd, a desszert esetében.
Az eredeti forgatókönyvben Tylert Craignek hívták, és Margot-val házaspárt alakítottak volna.
Anya Taylor-Joy ötlete volt, hogy Margot behúzzon egyet Tylernek, amikor kiderül, hogy a srác már tudott róla, hogy Margot is meg fog halni a szigeten.
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod ismerőseiddel, így sokakhoz eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
via: Pinterest, imdb, Cornelius | Grieginbergen, aframe (oscars.org), vanityfair.com 1 – 2., eonline.com, variety.com.
