Az elmúlt években több ízben is írtam cikkeket, melyekben azon tűnődtem, vajon Hollywood válságban van-e? Akkoriban még „csupán” az aggasztott, hogy úgy éreztem, a filmipar az örökös körforgásában ragadva nem képes megújulni, vagy ha mégis, akkor csupán egy-két évtizedes ciklusokat követően képes újabb irányvonalat találni magának. Nem is ez a ciklikusság jelenti a problémát tulajdonképpen, sőt, (már merem azt mondani, hogy) nem is az újra-feldolgozások, vagy a végtelenségig unt folytatások. Valahol, ez szomorú, ugyanis az ember kénytelen alább adni az igényeiből, ha már a kínálat nem képes megújulni, de legalábbis fejlődni, vagy megtartani egy bizonyos színvonalat. Már más a baj…
Az a nyomvonal jelenti a problémát, melyet az elmúlt években tapasztalhattunk, s mely a koronavírus felbukkanása óta jellemzi a filmipart: a legnagyobb problémát a kritikán aluli forgatókönyvek jelentik. Természetesen, a Covid is megviselte a filmipart, ezt senki sem vitatja. Ha őszinte akarok lenni, az elmúlt cirka 3 évben szinte teljesen leszoktam a moziba járásról. Miért?
Mert azt vettem észre, hogy olyan filmek – s higgyétek el, akadnak szép számmal –, melyekre már évekkel korábban, a bejelentésük óta vártam, akkora bukások lettek, hogy attól is elment a kedvem, hogy írjak róluk. Persze, vannak nagyon megosztó filmek is, mint pl. a Ne nézz fel! (2021), mely speciel, nekem nagyon tetszett aktualitása és mondanivalója miatt. A Marvel-produkciók sosem a filozófikus mélységek miatt vonzottak, hanem mert szórakoztattak, s a bennünk élő gyermeket szólították meg. Ám az elmúlt évek szuperhőskalandjai (néhány esetleges kivételtől eltekintve, pl. Moon Knight) nagy csalódást okoztak. A teljesség igénye nélkül: nem csak a filmek (pl. Örökkévalók), de egyes sorozatok is (A Sólyom és a Tél katonája, bár a Loki sem győzött meg). A Thor 4 esetében már annyira kínosnak és bugyutának éreztem a produkciót (ha lehet egyáltalán produkciónak nevezni), hogy úgy éreztem, a Marvel elérte a gödör legalját. A Jurassic World: Világuralom c. film is annyira elvette a kedvem az új dínós trilógiától, hogy a Jurassic Park III. – kis túlzással – már eposzi magasságokba tör hozzá képest.
De nem csak a képregényfilmek és blockbusterek terén csalódtam nagyot az elmúlt években. Számos produkció akadt, melyeket a publikum sokszor (talán) indokolatlanul is az egekbe magasztalt. Íme pár példa – természetesen a teljesség igénye nélkül – azokra a filmekre, melyek hatalmas csalódást okoztak az elmúlt pár évben, vagy csupán az ún. egyszer-nézhetős kategóriába estek: Volt egyszer egy… Hollywood (2019), Tenet (2020), A kívülálló c. sorozat (2020), Amerikába jöttem 2 (2021), Idő (2021), Free Guy (2021), A keltetés (2022), King’s Man: A kezdetek (2021), Morbius (2022), Legendás állatok 3 (2022), Az elveszett város (2022), Halál a Níluson (2022), Az északi (2022), Westworld 3. évad. Hosszan lehetne még sorolni, de minek.
Tegyétek szívetekre praclitokat és mondjatok öt olyan filmet, melyet idén, ötöt, melyet 2020-ban, és még ugyanennyit, melyet két éve láttatok és azt mondjátok, hogy „ez igen, ezek mind olyan filmek, amiket bármikor megnézek, mert olyan piszkosul jó mozik!” Na, hányat tudnál felsorolni? Nekem az elmúlt három éven belül jó, ha összejön az öt tuti film. Érdekes, de ezen filmek többsége nem is az ún. kasszasiker-alkotások közé tartozik. Nekem nagyon bejött például (többek között): az Ígéretes fiatal nő (2020), a Még egy kört mindenkinek (2020), vagy a Ne nézz fel! (2021).
Hiányzott a filmek többségéből a minőségi forgatókönyv, ezt éreztem legnagyobb hibájuknak. Ezért úgy döntöttem, alternatív megoldást keresek a problémára…
(Jeff) – „Azon tűnődöm, etikus-e egy embert távcsővel figyelni? Mit gondolsz, etikus, ha már kiderült róla, hogy semmiféle bűnt nem követett el…?”
(Lisa) – Nem vagyok jártas a hátsó ablak-etikában.”
Sokat morfondíroztam az elmúlt hónapokban és úgy döntöttem, újranézek, vagy bepótolok régi, nagy filmklasszikusokat. Kritikát írok róluk, vagy elkalauzollak Titeket a kulisszák mögé. Így teszek most első választottammal, az Alfred Hitchcock által rendezett Hátsó ablak című filmmel. Aki még nem látta, a cikk elolvasása előtt nézze meg, megéri! Jó szórakozást kívánok Nektek!
Kapcsolódó tartalmak:
- Poirot és az Art Deco: a sorozat legszebb forgatási helyszínei
- Macskauralom Hollywoodban: Színészek és doromboló cicáik
- Hollywood olvas: Színészek és kedvenc könyveik, olvasási szokásaik
- Random Hollywood: Galéria- és idézetgyűjtemény a filmvilág sztárjairól #1
- Volt egyszer egy Hollywood: A filmvilág múltja, jelene és jövője…
- Képregényfilmek, reboot-ok és folytatásos filmek: Hollywood válságban van?
***
„Kezdjük az egészet elölről… Mondd el, hogy mit láttál, és hogy mi mit jelenthet!”
/Lisa
Az alapmű Cornell Woolrich: Meg kellett gyilkolni (It had to be murder) című, 1942-es novellája volt, melyből a forgatókönyvet John Michael Hayes írta. A James Stewart és Grace Kelly főszereplésével készült filmben érdemes megemlíteni Raymond Burr (Lars Thorwald) és Thelma Rittert (Stella) nevét is.
Meglepő módon, Jefferiesnek eleinte fontosabb az, ami a szemben lévő házban történik – s most nem is a ledéren tornászgató lányra, hanem a gyanúsan viselkedő Thorwaldra, s egy idő után eltűnő feleségére gondolok. Mindez hamar megváltozik, amint Lisát a gyanúsított rajtakapja a betörésen, s félő, hogy a hölgy nem ússza meg élve a kalandot.
Több magyarázat is létezik a férfi Lisához való (leginkább) nem-közeledésére. Ezek közül talán az egyik legkézenfekvőbb az, hogy Hitch a főhősünk sérüléséből fakadó impotenciáját akarta érzékeltetni úgy, hogy a férfi elutasítja gyönyörű hölgy közeledését. Ám, ezen állapot ellensúlyozására – szimbolikus értelemben – ott van a már említett óriási fényképezőgép, mellyel a férfi mások életébe nyer behatolás.
„Amellett, ha nem tudnád, a krimiirodalomban mindig akad egy jótündér, aki a bajba jutott nyomozót megsegíti.”
(Lisa)
Az ’50-es évek hollywoodi produkciói közt kimondottan ritkaságszámba ment, hogy a filmben meglepő módon – már csak helyzetéből fakadóan is – nem a férfiak, hanem a nők végzik el a „piszkos munkát”: ők lopakodnak ki az éjszaka közepén meglesni a gyanús virágágyást, ők másznak át a falon, sőt, a főhős barátnője még a feltételezett gyilkos lakásába is belopódzik, hogy nyomokat találjon, bizonyítékokat gyűjtsön.
Akkoriban a Paramount Pictures stúdiójában felhúzott díszlet volt a legnagyobb belső építésű díszlet a filmiparban. Hitchcock eredetileg Greenwich Village-ben (Manhattan egyik kerülete) szeretett volna forgatni a mozit, ám végül a Paramount 18-as stúdióját választotta. Négy fotóst küldött szerte New Yorkba, hogy képet készítsenek a városról minden napszakban és időjárási körülmények között.
Az érdekes szomszédság:
- a reggelijét készítő, s közben nyújtásokat végző fiatal szőke nő (mint tudjuk, Hitchcock gyengéi voltak a fiatal, szőke hölgyek)
- az erkélyen alvó pár a kutyusával (a kis szőrösnek fontos szerepe van a filmben)
- a tornácot takarító idős néni; az ifjú házasok; a zeneszerző; az udvarlókat váró fiatal nő;
- „Miss Magányosszív”: az egyedülálló asszony, aki kiöltözik a vacsorához, és úgy tesz, mintha valóban férfi vendéget ültetne az asztalához.
- az egyik legfontosabb karakter a kereskedő: az ágyhozkötött feleségével gorombán bánó férfi…
„Itt nyugszanak L. B. Jefferies törött csontjai” – áll a gipszen. Hat hetet tölt gipszben a főhős a történet szerint.
Stella szerethető karaktere a történetnek, mindazonáltal humora és szabadszájúsága miatt a film talán legszórakoztatóbb figurájává tette a forgatókönyvíró. Valójában, az ő karaktere is egy Hitchcock-i sajátosság.
„Mikor én hozzámentem Mice-hoz, tűz és víz, balfácánok voltunk. Még most is tűz és víz, balfácánok vagyunk, de ennek minden percét élvezzük.”
(Stella)
Alfred Hitchcock is feltűnt egy cameo-jelenet erejéig, mégpedig a zenész lakásában, amikor az órát állítgatja. A zeneszerzőt az Alvin and the Chipmunks zenekar létrehozója, Ross Bagdasarian alakította.
Hangulatkezelésben profi munkát végzett Hitchcock: izgalmas, ahogyan a gyanúsított folyton beleszív cigarettájába a koromsötét szobában, s az alakból eközben semmit nem látni; de az is izgalmakkal teli pillanatokat okoz, amikor Thorwald rájön, hogy megfigyelik és észreveszi a szomszéd kukkolót, majd felkeresi a fotóst a lakásán, s a néző hallja a folyosón közeledő, egyre csak hangosodó léptek zaját.
Alfred Hitchcock egyszer arról mesélt, hogy mi inspirálta (az eredeti művön kívül természetesen), hogy elkészítse a novella megfilmesítését. Egy 1910-es eset nagymértékben hozzájárult, hogy Mr. Hitchcock neki lásson a forgatókönyvnek. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Dr. Hawley Harvey Crippen amerikaiként élt Londonban a feleségével. Crippen megmérgezte a nejét, majd a testet feldarabolta, s azt mondta a rendőröknek, hogy a nő Los Angelesbe költözött. A gyilkos akkor kezdett gyanússá válni, miután a titkárnőjén – akivel viszonya is volt – meglátták az eltűnt hölgy ékszereit, s mivel a család egyik barátja sikertelenül próbálta meg felkutatni Mrs. Crippent. Miután a Scotland Yardot is bevonták az ügybe, a gyilkos férj és szeretője Angliába menekültek, ahol álnév alatt próbáltak meg elrejtőzni a hatóságok szeme elől, mégpedig egy luxushajón. Mrs. Crippen maradványait végül a pincében találták meg a hatóságok. Később egy másik esetre is visszatérek még, mely a film ötletét adta…
Hitchcock-i sajátossága a filmnek (többek között), amikor a film elején találkozunk Lisával: a bóbiskoló Jeffet látjuk, amint egy sötét árny kúszik fölé… majd kisvártatva kiderül, hogy csak szívszerelme közelít felé. Szex, vérontás és felesleges erőszak bemutatása nélkül is remekül működő produkció lett.
A forgatáson úgy alakították és mozgatták a díszleteket, hogy az összes szomszédot játszó színész jól hallhassa a rendezőt.
Grace Kellynek egyszerre két szerepet ajánlottak fel: A rakparton c. filmbe (Marlon Brandoval a főszerepben), illetve a Hátsó ablak c. filmbe. Végül az utóbbi mellet tette le voksát, ugyanis úgy érzete, sokkal jobban illik hozzá Lisa karaktere. Grace összesen három Hitchcock-filmben szerepelt: Hátsó ablak (1954), Gyilkosság telefonhívásra (1954), és Fogjunk tolvajt! (1955).
A filmben gyakorlatilag az intró-zenét kivéve minden más zene, zörej és háttérbeszélgetés diegenikus zenének-és hangnak minősül. Diegenikusnak azt nevezzük a filmszakmában, azokat az elemeket, melyek hatnak – vagy hathatnak – a karakterek történetszálaira. Amikor pl. nem a filmzenét halljuk, hanem a főhős sétál az utcán és hallja az utcazenész muzsikáját, továbbá diegenikus elemről beszélünk akkor is, amikor pl. a Különvélemény c. filmben (2002) feliratok jelzik Tom Cruise karakterének szerte a városban, hogy körözött személlyé vált.
Egy közhiedelem szerint a magyar származású háborús fotós, Robert Capa és Ingrid Bergman románca ihlette a filmbéli szerelmespár kapcsolatát. Természetesen mindenki odáig volt Grace Kellyért a forgatáson, a férfiak tűkön ülve várták, hogy a színésznő megérkezzen a helyszínre. Erről James Stewart így nyilatkozott akkoriban: „Mindenkivel nagyon kedves volt, egyszerre nagyon visszafogott és kiváló (színésznő), és gyönyörű teremtés.”
A Miss Torsot alakító színésznő (Georgine Darcy) az egy hónapos forgatási munkálatok forgatási szüneteiben a karaktere lakásául szolgáló forgatási helyszínen pihent, az ugyanis teljesen fel volt szerelve.
A film negatívjai az évtizedek alatt (már az 1960-as évek elejétől kezdődően) súlyosan károsodtak, szinte az összes sárga szín eltűnt a képkockákról. Szerencsére a szakemberek még idejében megmentették az alkotást az enyészettől, ám ezzel a film különös sorsa még koránt sem ért véget, erre még később visszatértek.
A díszlet megépítése durván két hónapig tartott, 50 munkás dolgozott a helyszínen, a költségek pedig 75.000 – 100.000 $ között lehettek. A Thornwald lakását magába foglaló épület összes otthonába be volt vezetve az elektromosság, és a vízszolgáltatás.
Alfred szabad kezet adott a Miss Torsot alakító Georgine Darcynak, a hölgy táncmozdulatait illetően. Annyi kikötése volt csak, hogy a színésznőnek táncórákat kellett vennie, hogy egy amatőr táncosnő benyomását keltse a nézőkben.
Hitchcock a forgatás ideje alatt végig Jeff lakásán tartózkodott, s onnan irányította a szemben „lakó” színészeket. Érdekesség, hogy nem is rendes telefonon keresztül kommunikált a színészekkel, hanem bőrszínűre festett, kis fülbe dugható vevőket kapott a stáb, s azokon át kommunikáltak.
„Az Öt elveszett Hitchcock”: Térjünk kicsit vissza a film jogaihoz és sugárzásához! A közönség számára közel három évtizeden át nem volt elérhető a produkció további négy Hitchcock-filmmel egyetemben. Ennek a hátterében jogi döntés lapult, ugyanis Alfred visszavásárolta e filmek jogait, s végül a lányára hagyta őket. Végül az 5 elveszettnek nevezett Hitchcock-filmet 1984-ben újra mozivászonra küldték: A Hátsó ablak c. film mellett A kötél (1948), a Bajok Harryvel (1955), Az ember, aki túl sokat tudott (1956), és A szédülés (1958) c. filmeket. Bár az ABC csatorna 1971-ben bemutatta e filmeket, azonban ezt jogtalanul tették meg, hisz’ az alkotások jogait nem birtokolták.
Összesen 1.000 égő volt szükséges ahhoz, hogy a stáb a napfényt imitálja. Mindössze 45 percre volt szükség a forgatáson, hogy az éjszakairól a nappali fényekre álljanak át.
Készült egy 1998-as feldolgozása Hitchcock filmklasszikusának, melyben Christopher Reeve alakította a szemtanút, aki ebben a filmben egy kerekesszékben ülve figyeli meg szomszédjait. Ez volt a színész első filmje az 1995-ös lovasbalesetét követően. A forgatások idején Christopher Reeve először volt képes gép nélkül beszélni közönség előtt (balesete óta). A mozi karaktereit átnevezték a legendás filmklasszikushoz képest. A produkció fogadtatása igen vegyes érzéseket váltott ki mind a nézőkből, mind pedig a kritikusokból. (Ami engem illet, még nem láttam, de kíváncsi vagyok rá, így biztosan megnézem majd.)
Hitchcock azért választotta Raymond Burrt Thorwald szerepére, mivel a férfi nagyon hasonlított egykori filmproducerére, David O. Selznickre, akit nem kedvelt (a rendező úgy érezte, hogy a producer túl sok mindenbe akar beleszólni az egyes munkálatok során).
Egy interjúban (melyet a rendező Peter Bogdanovichnak adott), Hitchcock elmondta, hogy minden antagonistájával kapcsolatban érzett egy kis szimpátiát, így Thorwalddal is.
A film munkálatai előtt Sir Alfred Hitchcock kb. 150 fontnyi súlyfeleslegtől szabadult meg, s akkoriban úgy nyilatkozott ezzel kapcsolatban, hogy: „Nagyon kreatívnak éreztem magam. (…) Az elemek teljesen fel lettek töltve.”
A rendező és James Stewart nagyon jó barátságot ápoltak egymással. Gesztusokból is remekül megérették egymást a forgatáson, ebből fakadóan instruálni is alig kellett a színészt. Stewart egy alkalommal elmesélte, hogy a rendező sosem szerette igazán a színészek személyes utasítgatását, inkább rend szerint felbérelt valakit, aki betöltötte ezt a funkciót. Ha nem volt jó az időzítés, Hitchcock azt mondta, hogy „Elfáradt a jelenet!”
Kimondottan meglepő lehet, de az eredeti történetben nyoma sincs a szomszédok utáni leskelődésnek, sem pedig a romantikus történetszálnak! Ezeket mind Alfred Hitchcock és John Michael Hayes (forgatókönyvíró) csempészték bele a történetbe. És milyen jól tették. Hayest bátorította a rendező, hogy töltsön több időt a Lisát alakító Grace Kellyvel, hogy minél alaposabban kidolgozhassa karakterét. A rendező szerint Lisa karaktere ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetően lett olyan sokrétű, amilyen.
Amikor James Stewart karaktere úgy próbál meg védekezni Thorwald ellen, hogy megpróbálja vakuval elvakítani, a néző számára egyszerű jelenetnek tűnhet az elkészítés szempontból, ám mégsem volt az. A stáb egyes tagjai a sötét szobában vártak, míg mások a vakító fehér fényért voltak felelősek. A villódzó fények hatására persze, a stábtagok névtelenül panaszt tettek, mivel narancssárga köröket láttak, s átmenetileg nem is láttak semmit – ez egyébként olyan „jól” sikerült, hogy nézőként is zavaró lett. Végül ez a jelenség adta az ötletet, hogy a végső vágásba fehér, körkörös fények kerültek bele. Végül a dolgozók panaszait a produkciós cég tudomásul vette, s John P. Fulton (a látványvilágért volt felelős) e jelentés hatására módosította a vörös/sárga villogó fényt.
Edith Head jelmeztervező és Mr. Hitchcock sokat tanakodtak a színészek jelmezein, ám egy ruhadarabbal a rendező igen elégedetlen volt. Mégpedig Lisa hálóköntösével, ugyanis a rendező azt szerette volna, ha úgy tűnne, Lisa nagyobb mellmérettel van megáldva. Persze, a jelmeztervező félre vonta Grace Kellyt és készítettek pár apró változtatást a jelmez dekoltázs-részén, ám lényegi változtatást nem hajtottak végre (bár Hitchcock azt hitte).
A Jeff lakásának falán látható képek egyikén a színész, maga látható egy repülőgép társaságában: ez azért érdekes számunkra, mivel Stewart szolgált a II. világháborúban, az Amerikai Légierő pilótájaként (egy B-24-essel repült).
A kamera, melyet James Stewart tart a kezében a film alatt, egy 35 mm-es, 1950-es Exakta VX gép, melyet Drezdában gyártottak, a lencse pedig egy 400 mm-es Kilfitt. A Paramount Pictures egy fekete ragasztószalaggal takarta le a kamera azon részét, mely azt bizonyította, hogy a masina az ő tulajdonukat képezi. A fényképezőgépekben járatosak szerint, tripod nélkül szinte lehetetlen lenne jó képet készíteni egy ilyen géppel.
Négy különböző világítás-beállítás készült a filmhez, melyek a kora reggelt, a koradélutánt, a késődélutánt és az éjszakát hivatottak imitálni fények tekintetében.
A forgatáson dolgozó munkások közül sokan arra panaszkodtak, hogy rettentő meleget sugároztak az égők, melyek már kibírhatatlanná tették az alattuk való tartózkodást.
Egy másik, 1924-es, valós esemény is közre játszott abban, hogy Alfred Hitchcock kicsit kibővítse a cselekmény történetszálát. Sussex-ben történt, hogy egy bizonyos Mr. Mahon meggyilkolta a szeretőjét, a várandós Emily Kayt, majd eltüntette a testet. A rendező egy alkalommal beszámolt a részletekről, miszerint a férfi feldarabolta a nő testét, a fejét elégette a kandallóban (a filmben ezt ásta ki a kutyus), míg a többi testrészt kidobta egy mozgó vonat ablakán. Egy újabb forrás szerint, a gyilkos felnegyedelte a testet, majd azt egy nagy bőröndbe gyömöszölte, továbbá eltávolította és megfőzte a belső szerveket, némelyiket pedig sütis- vagy kalapdobozba tette.
James Stewart egyszer arról mesélt, hogy a négy film közül, melyeket Alfred Hitchcock-kal készített, ez volt a kedvence.
Az étel, melyet Lisa készít főhősünknek, az ún. Lobster Thermidor with Pommes Frites à la Julienne, melyet akkoriban igen drága ételként tartottak számon. Az fogást valószínűleg Hitchcock egyik kedvenc étterméből, a Musso & Frank Grill-ből rendelhették a forgatásra. Egyébként, az étel valóban megtalálható volt az étterem 1954-es étlapján. A rendező másik kedvenc étterme a Chasen’s volt.
A mozi nagy kasszasikernek bizonyult, összesen több, mint 37 millió dollárt gyűjtött be a kasszáknál. 4 Oscar-jelöléssel is büszkélkedhet, bár sem a legjobb filmért, sem a legjobb díszletért, vagy színészi alakításért járó aranyszobrocska díjaira nem jelölték.
Grace Kelly egyik filmjében sem akart dohányozni, így ebben a produkcióban is csak meggyújt egy szálat, de nem szívja el.
John Michael Hayes forgatókönyvíró a saját feleségéről mintázta Lisa karakterét, aki egyébként hivatásos divatmodellként dolgozott, amikor a férfi elvette feleségül.
A nyolc perc híján két órás produkciónak sajnos már nincs meg az eredeti előzetese, a DVD-re csupán egy modern vágása került fel.
A történet szerint, Jefferies egy autóversenyen fotózott épp, amikor egy baleset következtében megsérült a lába. Sajnos 1961-ben egy fotós is elhunyt a monzai F1-es versenyen fotózás közben, amikor a német versenyző, Graf Berghe Von Trips életét vesztette.
Az erkélyen alvó párosnak a rendező különböző utasításokat adott, hogy mit tegyenek az eleredő eső hatására, ebből adódott végül a komikus jelenet (melyet a végső vágásban benne is hagyott).
Lisa vacsorát rendel a „21„-ből. Az említett tradicionális étterem és bár a valóságban is létezik (West 52nd Street, New York) pontosabban, sajnos csak létezett. Ugyanis a Covid miatt 2020 decemberében bejelentették, hogy végleg be kell zárniuk. A patinás 21 Club, melyet a köztudatban leginkább csak „21”-nek hívtak, a hosszú évtizedek során több helyen és több néven is futott New Yorkban.
A film legvégén hallható Lisa c. track-et kifejezetten a produkció kedvéért írták.
A jelenet kameramozgása (melyben láthatjuk Jefferiest leesni az erkélyről) ismerős lehet Hitchcock más alkotásaiból is: Szabotőr (1942), ill. Észak-Északnyugat (1959).
A rendező szerint, Jefferies gyakorlatilag a párkapcsolatok fázisait figyelheti meg saját szemével (a Lisával való párkapcsolati problémáján túl): megfigyelheti a fiatal lányt udvarlói körében; az ifjú házasokat, akik a napokat az ágyban töltik; a párjátvesztett magányos hölgyet; de főhősünk azt is láthatja, amint egy kapcsolat zátonyra fut és – mint azt tudjuk – végül nagyon rossz véget ér…
James Stewart 46, míg Grace Kelly 25 éves volt e film forgatásakor.
A vaku-fajta, melyet a Jeff a gyilkos elvakításakor használt, Luke Skywalker fénykardjának markolataként szolgált a Csillagok háborúja c. filmben (1977).
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel a Facebookon, így még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák és érdekességek!
via: imdb, Pinterest, flickr, cinephiliabeyond.
