Hatalmas várakozás előzte meg a Pókember: Nincs hazaút című filmet, mely jelenleg az egyik legjobbra értékelt Marvel-film az IMDb-n (a mai nap még 9.1-en állt, 145.000 értékelés alapján). Így, utólag átolvasva, talán picit hosszúra sikeredett a Spider-Man: No Way Home kritikám, mivel amennyire csak lehet, igyekeztem minden apró részletre kitérni: forgatókönyv, karakterek, filmzene és látványvilág, szinkron, felmerülő kérdések, valamint a film hangulata. De ami talán még ennél is fontosabb…
Én is létrehoztam egy párhuzamos univerzumot! 🙂 Ugyanis a cikk első felében spoilermentesen írok a filmről, majd egy jól elkülöníthető határvonalat követően már spoilerekkel találhatjátok szemben magatokat. Ezt azért találtam ki így, mivel mindkét tábornak próbálok a kedvére tenni – akik még nem látták, ill. aki már megtekintették a Marvel legújabb üdvöskéjét –, s mivel még nem nagyon találkoztam olyan kritikával, mely mindkét tábor célközönségét megcélozta volna.
Sokat vártam a harmadik Pókember-filmtől… Nézzük is, hogyan szövögette legújabb kalandját Peter Parker. A bejegyzés alatt Ti is megoszthatjátok véleményeteket a filmről, de akár a cikkel kapcsolatban is. Apropó… Hamarosan érkezem egy Így készült a Pókember: Nincs hazaút témájú cikkel. Hálóra fel!
***
= SPOILERMENTES kritika =
Így (két részre bontva a cikket) picit megnehezítem a saját dolgomat, de annyi baj legyen. Kezeljük a Tom Holland nevével fémjelzett Pókember-filmeket trilógiaként, elvégre (eddig) úgy nézett ki a dolog, hogy három saját Pókember-film készül a legújabb hálószövő főszereplésével. A trilógia első két részéről, a Hazatérésről és az Idegenbenről már olvashattatok egy-egy részletes, elemző kritikát a HSK oldalán. Bár tetszettek az említett filmek, azért volt néhány gyengesége is mindkét produkciónak. Mivel a legújabb Peter Parker kalandjait több Marvel-produkcióban is szemügyre vehettük, így nagy elvárásokkal – és némi félelemmel – ültem le a legújabb film elé. Szerencsére sikerült betartanom a magamnak tett ígéretemet, hogy csak egyetlen előzetest nézek meg, hogy ne lőjenek le minden poént a reklámok. És erre tessék…! Bármennyire is ügyeltem rá, hogy elkerüljem a spoileres cikkeket és promóanyagokat, hol futottam bele bődületes elszólásokba? Hát, a filmzenealbumnál, melyre még később visszatérünk.
Ahogy a trilógia előző két része, úgy a Nincs hazaút is Jon Watts kezei közül került ki. A 2 óra 28 perc hosszúságú film hatalmas érdeklődést váltott ki a rajongókból. Mi sem szemlélteti jobban ezt a nagy felhajtást, mint, hogy a cikk írásakor egy óra alatt kétezer értékelést kapott a film IMDb-n. A rendezőnek természetesen nem volt könnyű dolga, alaposan fel volt adva neki a lecke: nem csak a covid-helyzet alatt érkező (bizonyos) Marvel-produkciók kétes fogadtatása miatt, hanem, mivel egy történet záróepizódjaként tekintenének a Nincs hazaútra a rajongók.
A 25 éves Tom Holland külsőre még mindig könnyű szerrel eladható végzős gimnazistának (…átérzem helyzetét). Már olvashattatok erről korábbi cikkeimben is, de engem sokszor zavart Holland játéka. Korábban azt hittem, hogy ez a fajta elégedetlenségem a srác színészi játékából és a(z amúgy szuperül megválasztott) szinkronhang elegyéből fakad, aztán rájöttem, hogy valójában a karakter megírásával kapcsolatban voltak fenntartásaim. Ugyanakkor kellemes meglepetés volt számomra, hogy e filmben ez egyáltalán nem tűnt fel, sőt! Holland a szükséges jelenetekben kifejezetten jól muzsikált, jó volt látni ezt a fejlődést.
Zendaya (Michelle Jones) játéka is sokat javult a korábbi Pókember-filmekben látottakhoz képest. Bár ez nála sosem jelentette azt, hogy rosszul játszott volna, sokkal inkább azt, hogy mint nő egyre szebb lett, s mint színésznő, a játéka is érett azóta. M.J. karaktere mellett szerencsére nem lett túladagolva a Jacob Batalon által alakított Ned Leeds sem (erre már volt példa korábban). Rajta is rendesen meglátszik már, hogy külsőleg sokat változott a korábbi részek óta, de még nem annyira, hogy az zavaró lenne.
Dr. Strange – nevéhez méltóan – kissé furának tűnt nekem ezúttal. A Marvel-es What If… című sorozatot juttatta kicsit eszembe, az abban látható sötét Stephen Strange-et. Nem Benedict Cumberbatch játékával volt gond, sőt, az ő alakítása mindig a kifogásolhatatlanság határát súrolja számomra. Bár e film nem követel meg olyan kvalitású játékot, mint amit a Kódjátszma, vagy A kutya karmai közt c. produkciókban láthattunk tőle, Benedict így is minden tőle telhetőt megtett. Azonban volt egy dolog, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az odáig rendben is van, hogy a legfőbb varázsló felelősséget érez feladata iránt, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy ebben a filmben még a szokásosnál is bunkóbb volt Stephen. Félreértés ne essék, a doki az egyik kedvenc Marvel-karakterem, és persze a tahóság az egyik védjegye, de ezúttal szerintem egy kissé túl lett tolva ez a szál. Wong-nak (Benedict Wong) ezúttal csak egy kis nyúlfarknyi szerep jutott., bár ami azt illeti, tűkön ülve várom a Doctor Strange az őrület multiverzumában c. filmet, mely 2022. május 6-ára van betáblázva (ha a covid kegyes lesz hozzánk), talán abban nagyobb szerepet kap majd.
Marisa Tomei bájos May nénijével is az volt a bajom korábban, hogy túl sok volt. Lehet érte nem szeretni, de én ’a kevesebb néha több’-elvét vallom. A színésznő egyébként jó választás a szerepre, s ebben a részben kifejezetten jót alakított. Végre kapott érzelmi töltetet a karaktere. Természetesen, hallhattuk tőle a Pókember-történetek elhíresült mondatát, mely (számomra) az ő jelenetében ugyanolyan érzelmi töltettel bírt, mint amit a másik két pók-szériában láthattunk. Jon Favreau karaktere, Marvel-es karrierjét tekintve, talán most volt a legkomolyabb. És ennek baromira örültem! Persze, kell, hogy Happy tényleg happy legyen. Végre karakterfejlődést láthattunk Happy Hogan esetében, és erre szükségünk is volt, de nagyon. Ne feledkezzünk meg természetesen J.K. Simmons-ról sem, aki a trilógia során ezúttal kapta a legtöbb játékidőt, s természetesen hozta a tőle megszokottat és elvárhatót (bár nekem továbbra is a Tobey Maguire-féle Pókemberben nyújtott alakítása számít az örök J. Jonah Jameson-etalonnak).
„A Nap ereje elfért a tenyeremben…”
/ Dr. Otto Octavius
És akkor tekintsünk a pókháló másik oldalára, hátha akadt bele más is… Térjünk rá a nagy visszatérőkre! Alfred Molina és Willem Dafoe újfent tündököltek Dr. Otto Octavius és Norman Osborn karaktereiként. Molina láthatóan élvezte a szerepét, jó volt újra látni az ismerős grimaszokat, melyeket annak idején számtalanszor láthattam már a Pókember 2-ben. Egyébként, Molina arcát jól láthatóan megfiatalították CGI-technikával, bár ez nem volt túlságosan zavaró szerintem. Jó ötlet volt esetében a nanotechnológia felhasználása. (Akaratlanul is, de a jelenet felidézte bennem Aladeen szövegét A Diktátor c. filmből: „Az enyém bluetooth-szal működik!”) Dafoe játéka kapcsán két dolgot állapítottam meg: 1) az öreg semmit sem változott az elmúlt húsz évben (2002); és 2) még mindig libabőrös leszek az arcjátékától! Egyszerűen imádtam az alakítását Zöld Manóként, talán ebben a filmben méginkább kiütközött a karakter két énje. Electro figurája számomra sokkal élvezhetőbb volt, mint A csodálatos Pókember 2-ben. Nem is tudom, ott valamiért a kinézete zavart kicsit, jelen esetben viszont sokkal higgadtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak bizonyult. Szerintem megtarthattak volna csak egy picivel többet Max őrültségéből. Tetszett, hogy Max szókimondóbb és magabiztosabb lett, mint korábbi énje, az pedig, már csak hab volt a tortán, hogy jelenlegi külseje saját magának is jobban tetszett.
Michael Giacchino-ra eddig sem volt jellemző, hogy spoileres címeket adjon az albumain szereplő egyes trackeknek. Ez ezúttal sem történt másképp, csupán valaki átnevezte az albumon szereplő számokat spoileresre, és úgy töltötte fel őket… Milyen kedves. Így hát, magam is felhívtam e veszélyre a figyelmet a blog Facebook-oldalán. Michael Giacchino sokkal grandiózusosabb zenét komponált, mint eddig bármely Pókember-film esetében. A kötelező főtéma egyike volt azon új szerzeményeinek, mely kórusművel bővült, ezáltal sokkal komolyabb és érzelmesebb hatást kölcsönözve az albumnak, és persze a filmnek. Természetesen, a zeneszerző másik nagy közönségsikert aratott műve, a Doctor Strange c. film témája is többször előkerült különféle variációban a film alatt, egyszerűen kihagyhatatlan lehetőség volt. (Apró érdekesség, hogy a héten kiderült, Michael Giacchino szerzi majd a Thor 4 zenéjét is!) Nagyon örültem annak is a filmzene kapcsán, hogy Giacchino szánt időt arra, hogy – legyen szó a Maguire, vagy a Garfiel-filmekről –, visszahozza egy-két rövid momentum erejéig a régi gonoszok zenei főtémáit. Tiszta libabőr lettem, amint meghallottam Hans Zimmer Electro-témáját, még ha csak egy röpke pillanatra is. A film elején Mysterio témáját is hallhattuk egy röpke jelenet erejéig. Jó munkát végzett Mr. Giacchino, na. További apró érdekesség, hogy hallhatni egy olyan zenei részletet Parker és Electro első harca alatt, mely egy az egyben, a Gru c. filmre emlékeztet, amikor a minyonok rohangásznak fel, s alá. Most viszont, halljunk egy-két példát az album legjobbjai közül. Esetleg hallgassátok meg némelyik zenét a cikk olvasása közben, garantáltan előhozza belőletek a nosztalgia érzését. (Én a cikk írása közben a három Pókember-széria zenéit hallgattam ráhangolódásképpen.)
A forgatókönyvről nehéz úgy bővebben beszélni, hogy ne áruljak el fontos momentumokat. Annyit viszont elmondhatok, hogy a film egyáltalán nem volt unalmas, végig az az érzése volt a nézőnek, mintha egy, a felhőkarcolók közt pókhálón szélsebesen repkedő Peter vállán csücsülő bolha lenne. Persze, azért akad egy-két nyugisabb jelenet, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy a történet tovább folytatódhasson egy következő fokozaton. A látványvilággal nem volt gond, igazából simán hozta az eddigi filmek irányvonalát, de hát, ez egy Marvel-filmnél kötelező elemnek számít már régóta.
A magyar szinkron mellett sosem szabad elmenni szó nélkül. Több érdekesség is akad a szinkron kapcsán. Természetesen, visszatértek a már jól ismert, megszokott hangok (Peter Parker – Baráth István, M.J. – Csuha Bori, Dr. Strange – Simon Kornél, May néni – Györgyi Anna, Mr. Jameson – Reviczky Gábor, és a többiek). Ugyanakkor Kálid Artúr esetében találgattam a film előtt, hogy melyik általa szinkronizált karakter hangját fogja kölcsönözni: Happy-ét, vagy Electro-ét? Végül a szinkronrendező mindkét karakter hangját Kálid Artúrra bízta, s szerintem jól döntött. Gyanítom, hogy sokaknak (esetleg) nem is szúrt szemet ez a kis érdekesség, annyira jól működött a dolog. Azonban akadt két remek szinkronhang, kiknek munkásságát nem élvezhettük a film során. Míg korábban (az azóta elhunyt) Szakácsi Sándor kölcsönözte Mr. Osborn hangját, most Epres Attilára esett a választás. Csernák János sajnálatos módon azért nem tudta Alfred Molina orgánumán megszólaltatni Dr. Otto Octaviust, mivel a felvételek idején covidos volt (szerencsére azóta felgyógyult a betegségből), a helyét Besenczi Árpád vette át.
A film az érzelmi skála minden húrját képes megpendíteni: együtt lehet örülni a karakterekkel, izgulhatunk is értük jócskán, de az sem kizárt, hogy elmorzsolunk majd egy-két könnycseppet pár jelenetnél. Volt dolgunk karakterfejlődésekkel, viszontláthattunk rég nem látott jó- és rosszfiúkat, megmentettük a világo(ka)t, mi kellhet még egy remek Pókember-filmhez?
Összességében, szerintem egész jól összhangba hozták a karaktereket. Nehéz dolog ennyi figurát kellően bemutatni ahhoz, hogy jól működjenek együtt, s hiába gondolnánk, hogy „de hát, nincs is szükség újbóli bemutatásra, hisz’ ismerjük már a történetüket!” Valójában mégis szükség van rá. Ugyanis a történet szempontjából, mindegyik karakter kisebb-nagyobb (külső, de leginkább belső) változásokon megy keresztül a korábbi filmekhez képest.
Mindamellett, hogy nem akarom lelőni a film érdekes fordulópontjait, érdekesnek tartom, hogy a mozi nem akarta szánkba rágni, hogy ki is pontosan az antagonista. Ez általában nem jelent jó óment a film végkifejletét tekintve, de ezúttal működött a dolog. A korábbi két Pókember-filmet szemügyre véve, talán most tapasztalhattuk meg a legtöbb karakterfejlődést, s a színészi játék is sokat fejlődött több szereplő esetében. A visszatérő gonoszok már önmagukban is nosztalgikus érzéseket és emlékeket idéztek fel bennem, s gyanítom, még sok más néző is így lehetett ezzel. Egy kicsit nehéz volt úgy írni erről, hogy nem mentem bele a részletekbe, de talán ennyi is elég volt ahhoz, hogy felkeltsem azok érdeklődését, akik még vacilálnak azon, hogy elmenjenek-e a moziba. Javaslom, hogy menjetek el! Megéri.
A kép után jön a spoileres kritika, amit csak akkor olvass el, ha már láttad a filmet! Ha még nem, akkor mentsd el a bejegyzést, hogy később be tudd fejezni!
***
= SPOILERES kritika =
„Te laza, ifjúsági lelkészkének öltözve indulsz harcba, vagy itt a szerkód?”
/ Peter Parker (Andrew Garfield)
Talán a film egyik legnagyobb kérdése volt, hogy visszatérnek-e Tobey Maguire és Andrew Garfield Pókemberei. Persze, a két színész (érthető okokból) végig tagadott, de titkon talán mindenki sejthette és remélte, hogy együtt láthatjuk majd a három hálószövőt. És igen! Amennyire csak lehetett, kimaxolták a nosztalgiafaktort a forgatókönyvírók. Nem érdekelt, hogy Maguire-nek milyen karikái vannak a szeme alatt, vagy hogy Garfield arcán mennyire látszanak az elmúlt évek. Visszahozták gyerekkorom, és fiatalkorom filmes momentumait és én ezt nagyon tudtam értékelni. Jópofák voltak a „ki a jobb Pókember”-témájú adok-kapok beszólások, bár szerintem, még jobban is belemehettek volna a témába a forgatókönyvírók. Hármójuk koprodukciója persze, nem indult zökkenőmentesen, s ez a forgatókönyvön is meglátszott. Valójában, felbukkanásukkor kissé megállt a film tempója, de idővel újra felvették a fonalat. Tobey Maguire-t természetesen Csőre Gáborként, Andrew Garfield-ot pedig ismét Molnár Levente hangján hallhattuk.
A cikk olvasása közben ajánlom figyelmetekbe az alábbi fantasztikus remixet, mely magába foglalja mindhárom Pókember-széria, továbbá a régi Pókember-rajzfilm főtémáit, egy kicsit újragondolt stílusban:
Nagyon jópofa ötlet volt beletenni Tobey Maguire-nek az Andre Garfield-hez intézett buzdító szövegét, lévén, hogy utóbbi alakította annak idején a két részt megélt Csodálatos Pókembert: „Figyi, te csodálatos vagy! Ezt tudatosítsd magadban! Te csodálatos vagy!”
Nagyon tetszett, hogy beleszőtték a történetbe az idősebb Pókemberek öregedését, például, ahogyan Garfield segít Maguire Pókemberének a hátfájását csillapítani. Az egyik legmegindítóbb pillanat számomra a film során az volt, amikor Andrew Garfield Pókembere M.J. után veti magát az állvány tetejéről… de ezúttal elkapja a zuhanó lányt, felidézve ezzel a nézőben Gwen halálát.
Borítékolható volt, hogy majd Tom Holland Peter-je felidézi, hogy „a nagy erő nagy felelősséggel jár”, s egy másik Pókember majd befejezi a mondatát. Ezt meg is lépték, de nem volt zavaró, jól sült el. Az is kihagyhatatlan ziccer volt, amikor – a hét Harry Potter jelenetét eszünkbe juttatva –, mindhárom Peter Parker egyszerre kapja fel a fejét nevük hallatán.
„Bosszúálló voltál? Gratula! …az micsoda?”
/ Peter Parker (Tobey Maguire)
Tetszett az is, hogy mindkét karakterről megtudhattunk egy-két aprócska mozzanatot, melyek történetük lezárulta után történtek velük. Mindketten a továbblépés és elengedés fontosságát emelték ki, mely majd Peter számára is támpontot jelenthet a folytatásra nézve.
Hála Istennek, megtartották Peter Parker(ek) vicces jellemét akkor is, amikor a pók-trióról volt szó, így kooperációjuk alappillére a humor lett. Imádtam azt a jelenetet, amikor Ned mamája megkérte Garfield Pókemberét, hogy ha már arra jár, pókhálózza le a plafont; vagy azt, amikor a hálóvetők természetéről kezdtek el diskurálni a srácok. Mondjuk, azt megnéztem volna a poén kedvéért, hogy mit lépett volna Tom Holland Pókembere, ha M.J. csak úgy, simán elandalog egy másik Peter Parkerrel a New York-i holdfényben… 🙂
Thomas Haden Church ismét magára öltötte öntötte a Homokember, vagyis Flint Marko karakterét (szinkronja újra Salinger Gábor volt). Esetében látszik meg talán leginkább, hogy mennyit fejlődött a technika a Pókember 3 óta. Curt Connors, a Gyík karaktere is feltűnt a filmben (őt újra Besenczi Árpád szólaltatta meg). Sajnos kettejük karaktereinek jóval kevesebb játékidő és jelentőség jutott a film során, mint a másik három antagonistának. Én azért örülök, hogy visszahozták e karaktereket is. Kicsit hiányzott Homokember zenéje a Pókember 3-ból, melyet egyéb iránt Christopher Young-nak köszönhettünk.
Ami számomra kimondottan zavaró volt, az a három Pók-srác által kifejlesztett gyógymód. Hirtelen sikerült olyan trutymót kotyvasztaniuk, mely mindegyik gonosztevőre egyedileg, azonnal és végérvényesen hat? Na, ne már. Bár a film közben Osborn-ék már elkezdtek dolgozni rajta, és Connors-t korábban már sikerült meggyógyítania Garfield Peter Parker-jének, Maguire karaktere pedig, az elmondása szerint, már dolgozik Osborn vegyületén egy ideje… Nem tudtam kibékülni azzal a gondolattal sem (talán ez aggasztott leginkább a film kapcsán), hogy míg Stephen Strange-nek hosszú időbe tellett megtanulnia használni a gyűrűt, addig Ned-nek ez mindössze pillanatokba telt, sőt, öntudatlanul.
„Mondhatok valamit? Te még csak egy kölyök vagy, hallod? Queens-ben élsz, van ez a szerkód, sok szegénynek segítesz… azt hittem, feka vagy! (…) Ne kérj bocsánatot, biztos van valahol egy feka Pókember is!”
/ Max Dillon (Jamie Foxx)
Jól szemléltetik Parker vívódását a felelősségvállalással kapcsolatban, sőt, a fiú több ízben is másra akarja kenni a felelősséget. Jót tett a filmnek, hogy nem csak egy alkalommal volt erre példa. Ezt annyira jól érzékeltették, hogy kifejezetten zavart is, hogy másra akarja hárítani a felelősséggel járó terhet. Ennek a fonalnak a betetőződése volt May utolsó intelme és halála. Elvesztése a film egyik fő mozgatórugója volt, s szerintem a korábbi Marvel-halálokat tekintve is kimondottan érzelmesre sikeredett.
„A multiverzum nagy struktúrájában az áldozatuk sokkalta többet ér, mint amennyit az életük! (…) Sajnálom kölyök, ha meghalnak, meghalnak.”
/ Doctor Strange (Benedict Cumberbatch)
Egyszerre tetszett és aggasztott viszont az a jelenet, mely Tobey Maguire Pókemberével történt a romoknál. Frappáns döntés volt, hogy az a Zöld Manó szúrta le hátulról, akit annak idején Pókember végül úgy ölt meg, hogy Osborn-t felnyársalta a saját röpdeszkája. Amikor már azt hittem, hogy tényleg megölik az egyik Pókembert, mikor azt hinné a hiszékeny néző, hogy „Eeez igen! A Marvelnél valaki végre mert igazán tökös lenni, és nagyot húzni!”… Akkor odalép hozzá Andrew Garfield, és felkarolja a földön fekvő Maguire-t, aki úgy viselkedik, mintha csak egy szimpla pók csípte volna meg. Oké, a szívemre teszem a kezemet és kimondom, egyfelől örülök, hogy túlélte, másfelől viszont, szerintem sokkal nagyobbat szólt volna a film, és valóban nagy áldozatot jelentett volna Holland karakterének döntése, ha megölik Tobey Pókemberét. Bár akkor meg a másik világban hiányzott volna, mint Pókember…
Frappáns volt, hogy a Szabadság Szobor kezébe Amerika kapitány pajzsát tették, ám miután a csetepaté megtörtént, végül nem renoválták a pajzsot – kíváncsi vagyok, Ti ezt hogyan értelmezitek? Tetszett a Miles Morales-re való utalás is a filmben (várom már a Pókember: Irány a Pókverzum folytatását). Örültem Charlie Cox Fenegyerekének is, hogy felbukkant egy röpke jelenet erejéig, kíváncsi vagyok, mennyire lesz szerves része a következő Marvel-projekteknek Daredevil.
„Én harcoltam egy földönkívülivel, aminek fekete trutyiból volt a teste.”
/ Peter Parker (Tobey Maguire)
Kevin Feige, a Marvel mindenható atyaúristene a napokban egyébiránt ledobott egy kisebb spoilerbombát, miszerint már készülőben van a Pókember 4. része! Szerintem, még egy kicsit várhattak volna a nagy bejelentéssel. Kérdés persze, hogy ki lesz benne a Pókember? Esetleg, a Tom Holland által alakított karakter? Netán Miles Morales? Vagy valaki más…? Persze, a stáblistás-jelenet(ek)nek nagyon örültem, mert gyanítom, hogy a Pókember 3. óta minden Pókember-rajongó Venom (Tom Hardy) és Pókember összecsapására vár.
Addig is, míg ezekre a kérdésekre választ kapunk, olvassátok a Hátsó Sor Közepe blogoldalát, és nyomjatok egy like-ot a Facebookon is, hogy minden fontos hírről és érdekességről értesüljetek! Remélem, hogy tetszett ez a kis szösszenet. Vigyázzatok magatokra!
pics & info via: IMDb, Pinterest, Zendaya, behind the scenes, 3 Spider-Man, cover.
