„Szeretem a családi filmeket. Anyaként természetesen rengeteg filmet kell megnéznem, és annyira tudom értékelni, amikor valaki olyan filmet készít, melyet számunkra alkotott meg. Ez az igazi családi szórakozás, mely a családért van, és ahol mindenki jól érzi magát.”
/ Salma Hayek
Ugye, ismerős: ülsz a tv előtt, unottan kapcsolgatsz, majd egyszer csak – úgy a semmiből – hirtelen felcsillan a szemed… Váratlanul egy régi érzés kerít hatalmába, a szíved egy parányit már gyorsabban is ver, s azonnal milliónyi emlék árasztja el a fejedet, ugyanis perceken belül épp a kedvenc filmedet fogják vetíteni. Függetlenül attól, hogy vagy egy tucatszor láttad már, olyan izgatott leszel, mintha most látnád először. Lefogadom, hogy mindenkinek, aki e bejegyzést olvassa, akad legalább egy kedvenc filmje. Velem gyakran előfordul, hogy vasalás, mosogatás, vagy takarítás közben teszem be a háttérbe egyik-másik kedvenc filmemet, sorozatomat. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Lemerném fogadni, hogy már Ti is jó néhányszor megkaptátok az alábbit beszólást:
„Már megint ezt a vackot nézed? De hát, már vagy százszor láttad!”
pic.via (20th Century Fox)
Ugye, hogy ismerően cseng? Mi sem mutatja jobban egy produkció iránti rajongásodat (a megtekintések számán felül), mint, hogy kívülről fújod az egész szövegkönyvet, oda-vissza. Ebből fakad természetesen az is, hogy az életedet kockáztatod azzal, ha arra vetemedsz, hogy a mozival párhuzamosan szajkózod a legemlékezetesebb poénokat és beszólásokat – mindezt persze az aktuális tévénézős partnered legnagyobb örömére. Talán többen is jártatok már úgy egy-egy (rajz)filmmel, hogy fiatalon még rongyosra néztétek a kazit, de felnőttként visszanézve már inkább arra jutottatok, hogy:
„Úr Isten, hogy bírtam én ezt egyáltalán valaha megnézni?”
Nincs ezzel semmi gond, ez teljesen természetes dolog, hiszen (optimális esetben) érzelmileg és értelmileg is a korral együtt fejlődünk. Viszont akadnak szép számmal olyan filmek – sőt, nem szégyen, de rajzfilmek is –, melyeket még felnőtt fejjel is halál lazán rongyosra tudnék nézni. A blog egy korábbi bejegyzésében már kitértem a rajzfilmek evolúciójára, ahol bővebben esett szó (többek közt) arról, hogy fontos-e törődnünk a mozik korhatárbesorolásával, mit enged(het)ünk megnézni a gyerkőcöknek és mikor, ill. hogy mennyire változtak meg napjainkra a rajzfilmek stilisztikai kidolgozottságukban és mondanivalójukban (és még számos fontos kérdés terítékre került).
A HSK legújabb bejegyzésében pontokba szedve próbálom meg összegyűjteni azon tényezőket, melyek befolyásolhatják azt a folyamatot, hogy mely filmes alkotások válnak kedvenceinkké – legyen szó rajzfilmekről, sorozatokról vagy filmekről. A cikk apropója már bő egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, de a csíra csak most bontotta ki első hajtásait. A végső lökést a karácsonyi készület adta meg. Elkezdtem ugyanis összegyűjteni kedvenc karácsonyi témájú rajz- és mozifilmjeimet, sorozatepizódjaimat és hát bevallom őszintén, igen sokrétű és szép számú lista kerekedett. A listán végig tekintve úgy éreztem, itt a lehetőség, nem is kell ennél jobb alkalom: Miért ülök le évről-évre a Karácsonyi vakáció, a a Reszkessetek, betörők!, vagy épp a Télapu elé? A válasz igen egyszerű: Mert szeretem és sosem tudom megunni ezeket a filmeket. Ilyen egyszerű!
…vagy mégsem? Nos, a válasz talán egy kicsivel összetettebb, mint azt elsőre gondolhatnánk. Tartsatok velem, és járjunk együtt a végére. (A cikkben szereplő lista és a produkciók említései szubjektív megítélésemen alapszanak, a teljesség igénye nélkül.) Ha végeztetek a cikkel, szívesen veszem, ha megosztjátok velünk saját kedvenceiteket, tapasztalataitokat és történeteiteket. Előre is köszönöm!
„A legjobb út a boldogság hajszolására az, ha segítesz másokon. Semmi más nem fog boldogabbá tenni!”
/ George Lucas
A legkézenfekvőbb indok valószínűleg egy jó emlék, vagy alkalomadtán, akár több szívmelengető emlék felidézése is lehet. A közös mozizás élménye összeköt minket. Ami engem illet, van olyan film, amit – így utólag visszatekintve – nagy valószínűség szerint, sokszor azért nézek meg, mert milyen jó is volt anno együtt nézni a tv-ben!
Az is megeshet, hogy egy adott filmet kizárólag egy bizonyos ember miatt szeretsz megnézni: mondjuk, a pároddal való első közös mozizás emléke kapcsán, esetleg egy elfeledett barátság, egy tovatűnt szerelem, ne adj’ Isten, egy elhunyt családtag vagy barát emléke miatt. Sokszor eszembe jut, hogy volt egy kedves ismerősöm, aki sajnos fiatalon elveszítette gyermekét. A szülő évről-évre, az évnek egy bizonyos napján újra megnézte (immár) egyedül azt a filmet, melyért régen együtt rajongtak csemetéjével…
Ha pár példát kéne említenem, akkor természetesen nem maradhat le a listáról karácsony közeledtével a Reszkessetek, betörők! 1-2, A Gyűrűk Ura (szegény testvéreim, állandóan A Gyűrű Szövetségét nézettem velük… bocsi!), a Star Wars: Baljós árnyak, ill. a Harry Potter és a Bölcsek köve-filmek is mindenképpen köztük lennének. De persze, másik harminc filmet is könnyedén meg tudnék említeni. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy miért néztük – vagyis inkább miért nézettem velük – együtt ezeket a filmeket olyan sokszor. Arra jutottam, hogy talán azért, mert mindhárom film egy-egy saga első része, melyben a hős útra kél, vagy egy merőben másik világba csöppen. Gyerekként pedig, nincs is izgalmasabb dolog, mint belekóstolni egy addig egészen ismeretlen valóságba.
S, ha már szóba került A Gyűrűk Ura, akkor fontos egy valamit tisztáznunk: nem ciki még felnőtt fejjel sem, ha minden egyes alkalommal újra nézed kedvenc filmedet a tv-ben. Van, aki tini, én felnőtt, sőt, van, aki már őszülő halántékkal is visszanézi szeretett filmjeit heti – sőt, napi – rendszerességgel! Mi például, képesek vagyunk az egyik kolléganőmmel minden alkalommal leülni az említett film miatt a tv elé, sőt, szólunk is egymásnak, ha vetítik (bár a DVD-s megoldás praktikusabb a reklámáradat miatt). Szóval, ne szégyelljétek!
Még egy kis kitérő ezzel a ponttal kapcsolatban, ugyanis lehet, hogy mások is úgy voltak ezzel, mint e sorok írója: Amikor ezek a filmek berobbantak a köztudatba, nem igazán voltak barátaim. Jobb híján, e világokban elmerülve kezdtem el keresni a „barátaimat”, jobban mondva a megnyugvást… Természetesen minden könyvet és kapcsolódó irományt, újságcikket, tv-riportot magamévá tettem, a filmzenékről és kulisszák mögötti titkok megismeréséről nem is beszélve. Talán ez is közre játszik abban, hogy – a családi közös mozizások mellett – annyira kötődöm e szériákhoz. Persze, fontos, hogy az ember tovább tudjon lépni, fejlődni tudjon, de azért az sem megvetendő, ha megmarad a filmek egészséges mértékű szereteténél.
Az egyik legkézenfekvőbb indok a cikk címében rejlő kérdésre talán az aktuális hangulattal magyarázható. Ha egy húzós, stresszel teli nap után nézni támad kedvem valamit, hót ziher, hogy nem a He7edik c. filmet fogom betenni, bármennyire is szeretem, hanem mondjuk a Bean: Az igazi katasztrófafilmet, vagy mondjuk a Robin Williams nevével fémjelzettMrs. Doubtfire: Apa csak egy van c. filmet. Persze van olyan is, hogy szenvedni akar az ember és betesz valami lélekromboló thrillert vagy horrort (amúgy semmi bajom e műfajokkal), de ez mindenkinél egyénre szabott.
Nálam az is opció lehet egy mozi megválasztásánál, hogy milyen a film zenéje. Engem ugyanis mérhetetlenül tud motiválni egy-egy (film)zene, akár egész napra is fel tud tölteni lendülettel. Csak, hogy két példát említsek a 2014-es évből: akkor adták ki a Kódjátszma (Imitation Game) és a Csillagok között (Interstellar) c. filmeket. Az előbbi zenéjét Alexandre Desplat, míg utóbbiét Hans Zimmer szerezte (interjú a zeneszerzővel). Bármelyiket is idézem fel magamban, szinte azonnal libabőrös leszek – egyfajta érintettség, vagy kötődés (nem is tudom, melyik a helyes szófordulat erre) alakult ki bennem a film zenéje kapcsán, mely nem pusztán a zene minőségét dicséri, de mögöttes tartalma is van: pl. a megtörtént események alapján a néző azonosulni tud a főszereplő sorsával, és ha a zeneszerző elég ügyes, e két horizont a nézőben olvad össze egy egésszé. …Ezért van az, hogy számomra elég egy film újranézéséhez az, ha egy remek filmzene következik a lejátszási listán. Van még ezzel így valaki?
Nosztalgia: régen minden jobb volt?
„Az én kedvenc tradicionális karácsonyi filmem, amit imádok újra nézni, a ’Nyugaton a helyzet változatlan’. Egyszerűen nem múlik el úgy december, hogy ne néznénk meg.”
/ Tom Hanks
„Régen minden sokkal jobb volt!”– tartja a máig közkedvelt mondás. Nos, ha magát a filmipart nézzük, lehet benne némi igazság. Mivel a rajzfilmek evolúciója című bejegyzésben bővebben írtam már a témáról, így csupán érintőlegesen hozom szóba e vonatkozását a problémának. Természetesen, nem lehet (és nem is szabad) elvetni válogatás nélkül minden produkciót, melyet mondjuk az elmúlt években, évtizedekben készítettek. Ez nem is volna helyénvaló. Manapság is készülnek remek, sőt, kiváló alkotások – legyen szó akár filmről, sorozatról, vagy animációs műsorról. A HSK korábbi cikkében már kiveséztük a rebootok, és folytatásos-filmek cseppet sem szívderítő helyzetét, mely sajnos napjainkra a mozivilág esszenciális alkotóelemévé vált.
Most pedig, lássunk néhány szemelvényt az elmúlt évtizedekből, hogy mi változott, s hogy miért fogjuk mi máshogy látni gyermekkorunk kedvenceit:
A mesék, melyeken mi 20-30-40 éve felnőttünk, a mai gyerekek számára kínzóan üresnek és unalmasnak hatnak. Egy mai 4-5 évest nem fogsz tudni csak úgy leültetni Bubót nézni, mert egyszerűen nem fogja érdekelni!
A villámokat dobáló szuperhősök világában hol van már Róbert Gida és a Százholdas Pagony, ahol Nyuszinak az volt a legnagyobb gondja, hogy a varjak felzabálják a veteményesét?
Nem volt (explicit) feltétele egy filmnek a trágár beszéd, a „kötelező” szex és az indokolatlan erőszak ahhoz, hogy közönségkedvenccé váljon. Lásd, pl. Bud Spencer & Terence Hill-filmek, Állj, vagy lő a mamám, vagy az Oscar.
Ha a nagy klasszikusokhoz (westernek, akciófilmek, rom-komok, stb.) húz vissza a szívünk, akkor nagy valószínűség szerint igaz ránk az alábbi „tünetegyüttes”: előszeretettel ragaszkodunk a régi, már jól ismert poénokhoz, balul sikerült – de cuki – randikhoz, a humorosan kínos félreértésekhez, és (az alkalomadtán) boldog befejezéshez. Nem akarjuk túlspilázni a dolgokat, sokszor nincsenek is túl nagy igényeink, egyszerűen csak szórakozni akarunk. És ez így van jól! Ezekre a lopott órákra mind, egyfajta kapaszkodóként tekintünk a mindennapok sűrűjében. Kell egy 1,5 – 2 óra, amikor semmi mással nem kell foglalkoznia az embernek jó esetben, mint hogy kikapcsolja a gondokat és belefeledkezzen mondjuk az Elvált nők klubja, vagy a Drakula halott és élvezi által nyújtott vidám percekbe.
Elégtételt veszünk…
„Nem fordíthatunk hátat és jelenthetjük ki, hogy a filmekben látható erőszak nincs semmilyen hatással [a társadalomra]. Mert igenis, van!”
/ Jamie Fox
Ami engem illet, rajongok a jó krimikért. Természetesen, a nagy kedvenceim mellett – Hannibal, Poirot, Sherlock, Columbo és a többiek – rongyosra néztem a Gyilkos elméket, a viselkedéskutató egység munkájával foglalkozó dokumentumfilmeket (hello, Discovery ID!), a skandináv krimiket, és még hosszasan folytathatnám. Talán első blikkre azt hihetnénk, hogy nem egészséges (sőt, van, aki szerint egyenesen morbid) dolog a krimiket újra és újra megnézni. Szerintem nem az. Nézzük példának okáért a Kisvárosi gyilkosságokat (Midsomer Muders): a szokásos krimisorozatok alappillérei itt is megvannak (gyilkosság – vadászat – leleplezés), de a gyönyörű angol vidék, a házak, kastélyok, az egész angol miliő teljesen magába tud szippantani. De nem muszáj ennél a sorozatnál maradni, mert minden filmben, szériában találhatunk valamit, ami (témája ellenére is) vonzóvá teszi számunkra az alkotást.
Fodor Miklós a Lényegretörő pszichológia: Magyarázatok az emberi viselkedésre (2010) c. művében ír a horrorfilmek esetében tapasztalható katarzis-élményről, melyet a krimik esetében is alkalmazhatunk. Érdekes pszichológiai folyamat ez: célja az én fokozatos kisebbé tétele, hogy a film végén a néző visszanyerhesse annak eredeti állapotát – bár valójában nem lesz gazdagabb egy fikarcnyival sem a néző. Miért nem? Egy hasonlattal él a szerző: tegyük fel, hogy elveszítjük a telefonunkat, s már cikáznak is át agyunkon a gondolatok, hogy ezt követően nem áll majd módunkban telefonálni, internetezni, játszani, stb. Majd megtaláljuk a telefont és ennek a tények úgy örülünk, mintha nyertünk volna a lottón. Nem lettünk semmivel sem gazdagabbak, csupán a tulajdonunkat szereztük vissza.
Ezt a fajta katarzist élhetjük át egy krimi esetében is. Számomra a(z egyik) legkézenfekvőbb példa erre a Columbo c. filmsorozat. Mondhatnám Agatha Christie: Poirot-ját is, de előbbi talán azért a lehető legjobb példa, mivel a szeleburdi nyomozó eseteinél szó szerint saját szemünkkel kísérhetjük végig az eseményeket:
a gyilkosságra való felkészülést
a gyilkosságot
a nyomok eltüntetését, ill. mások gyanúba keverését
a gyanúsítgatás alól kibújni próbáló gyilkost
a detektívet egyre inkább csak lenézi és megalázza a gyilkos
a hoppon maradt detektív bizonyíték híján úgy hiszi, kicsúszik keze közül a gyanúsított (reménytelenség érzése)
végül, a sarokba szorított gyilkos leleplezését (katarzis) és a status quo visszaállítását
Számomra ez annyit jelent, hogy egy krimiben az igazságérzetünk, a lelkiismeretünk dominál. Miért van az, hogy egy hosszú évadokon át nyújtott sorozatot képesek vagyunk végig nézni, még akkor is, ha nem egy szívderítő szériáról, hanem egy sorozatgyilkosokkal foglalkozó produkcióról van szó? (Most nem kifejezetten a Gyilkos elmékre gondolok.) Talán, mert annyi vesződség és gyötrelem után végre megváltást kívánunk a főhősnek (pl. Stieg Larsson: A tetovált lány, 2005). Katarzist, feltámadást, vagy csupán egyetlen lehetőséget a továbblépésre. Nem hagyja nyugodni a nézőt a drámai feszültség, melyet persze a dramaturgok – szerencsés esetben – a legjobb ütemben adagolnak a nézők elé. Esetleg nehezünkre eshet elképzelni, de igenis vannak olyan emberek, akiknek mindössze a krimikben átélt elégtétel érzése jelenti azt a mindennapi ingerminimumot, mely elegendő számuka ahhoz, hogy a következő nap megpróbáltatásait és kigúnyolásait túléljék. Úgy hiszem, hogy nekünk ezeket az embereket kell észre vennünk és segítő kezet nyújtani feléjük. Már azzal is sokat teszünk, ha csupán meghallgatjuk őket. Nekünk esetleg pár perc, nekik viszont sokkal többet jelenthet. ♥
Családi- vagy baráti filmmaratonozás
„Ezek a popcorn-mozik, vagy nevezzük őket családi moziknak, valójában egy egészen gyönyörű és elengedhetetlenül fontos dologról gondoskodnak, s ez a családot összekötő közös élmény.”
/ Nicolas Cage
Nincs is annál jobb, mint amikor összeül filmezni a család, vagy összerántod a barátokat egy iszogatós – nasizós, hétvégi filmes estére. Jómagam már sok ilyet szerveztem, az ’egy mozis’ estétől kezdve, a saga-estekig (pl.: MARVEL-maraton, Johnny English-trilógia, Star Wars-filmek, stb).
Ebben az esetben csupán a társaság közös beleegyezésén (filmválasztás kérdése), hozzáállásán és kitartásán múlik az este kimenetelének sikere. Sokszor talán nem is annyira a produkción van a hangsúly, hanem, hogy együtt vagyunk szeretteinkkel és kikapcsolódunk. Választhatunk vígjátékot – pl. A diktátor (2012) –, melyen együtt tud sírva röhögni a társaság, de beröffenthetjük akár az 5.1-es házimozi rendszert is (Az Ötödik elem), mely esetben a hanghatásoknak köszönhetően sokkal inkább a filmélmény fog dominálni.
Így végül el is jutottunk a közös nevezőhöz, hogy miért jó filmet nézni, moziba járni? Elcsépeltnek tűnhet, de igaz: a közös, új élmények megtapasztalásáért, a szórakozás, a borzongás, a nevetés, és az érzelmek színes skálájának megtapasztalásáért. Persze, nem kötelező mindig társaságban mozizni – a magam részéről, én a tini éveim nagy részében egyedül jártam mozizni, és baromira élveztem, ugyanis megvolt ennek is a varázsa (erről már volt szó egy másik cikkben). Nem számít, hogy mozikomplexumban, vagy egy lélegzetelállító moziszobában, esetleg a háznak egy eldugott szegletében, vagy a paplan alatt világító laptop fényénél nézitek meg negyvenhatodszorra a kedvenc filmjeiteket… Ha épp ahhoz van kedvetek, vagy – sokkal inkább – arra van szükségetek, akkor hajrá!
Ugyanis vannak filmek, sorozatok és rajzfilmek, melyek gyógyítanak. Nem azért, mert ez a „különleges képességük”. Egész egyszerűen azért, mert bizonyos okokból kifolyólag kötődünk hozzájuk. És ez így van jól! Még, ha sokszor nem is tudjuk pontosan meghatározni, miért van ez így…
Áldott adventi készülődést kívánok mindenkinek!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
A honlap használatához a sütik használatát el kell fogadni. Részletek
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Bővebb információ az adatvédelemmel kapcsolatban itt:
http://hatsosorkozepe.hu/adatvedelmi-szabalyzat/
