Az X-Men: Sötét Főnix egy közel húsz éves időszakot hivatott lezárni az X-Men filmek történetében, hogy aztán majd a Marvel stúdió kezei alatt kapjon újból szárnyra, mint egy hamvaiból újjáéledő főnix. Bizonyára mindannyian hallottatok már az utóbbi években a filmet övező huzavonára (újraforgatások, változások a forgatókönyvben, a premierdátumok tologatása, stb. – mellesleg, hasonlóan járt az Új mutánsok c. X-Men film is, mely már két éve tolódik, pedig már 2017-ben elkészült, és így is csak 2020-ban mutatják majd be, ha egyáltalán így lesz).
A Simon Kinberg által rendezett, csaknem két órás X-Men: Sötét Főnix film kapcsán finoman szólva is felforrósodott a talaj, egymás után érik a negatív kritikák: az IMDb-n 6/10 ponton, a Rotten Tomatoes-on pedig 65%-on áll jelenleg. Rákerestem a film címére a magyar nyelvű kritikák között, és szinte mind negatív hangvételben írt róla! De vajon, igazuk van-e? Valóban hatalmas csalódás lenne az X-Men: Sötét Főnix? Lássunk hozzá, spoileres kritikámból kiderül! (A cikk végén szavazhattok is a filmmel kapcsolatban!)
Vannak rossz forgatókönyvírói döntések az X-Men: Sötét Főnix c. film kapcsán, azonban mielőtt ezekre rátérnénk, már most leszögeznék: a film merőben más hangulatú, mint a James McAvoy és Michael Fassbender főszereplésével készült eddigi X-Men filmek – és ez csak jót tett a történetnek!
⊗
Sokaknak már a Hugh Jackman-féle X-men: Az ellenállás vége c. film sem tetszett (2006) egyrészt azért, mert nem tartották jó alapanyagnak Jean Grey Sötét Főnixé változásának történetét (én korábban az egyik fenti cikkben írtam a filmről). A Sophie Turner által életre keltett karakterrel már találkozhattunk az X-Men: Apokalipszis c. filmben (2016), s most végre kiteljesedhetett figurája. Jean Grey története amúgy sem egy vidám kis történet, sőt. Talán, pont ezért lehetett borítékolni, hogy a karakter fejlődése és kiteljesedése egyben magában is hordozza a film hangulatváltását a széria korábbi darabjaihoz képest (a Logant leszámítva). Nekem pont ezért tetszett is a film hangulata, jól át lehetett érezni az egyes karakterek érzelmeit, próbált nem olyan felszínes lenni, mint korábban esetenként azt láthattuk.
Vegyük például szemügyre Charles Xaviert! James McAvoy a tőle megszokott ügyességgel hozott új színt az általa játszott (és szeretett) karakterébe. Mindezt olyan jól tette, hogy a nézőben elérje: valóban ellenszenvesnek tűnjön az eddig szeretetreméltó, alázatos professzor karaktere. Charles karaktere az utóbbi filmek során is megélt hullámvölgyeket, de ezúttal egy új szegmensét láthattuk – az önérzet és a becsvágy által rabul ejtett vezetőt, akinek imponál, hogy végre sikert ért el az emberek vs. mutánsok háborújában, s hogy végre számba veszik őket (ld. külön elnöki telefonvonal).
„…Egyébként, itt a nők azok, akik mindig megmentik a férfiakat, szóval lehetne talán a csapat neve: X-Women!”
Raven karakteréről (Jennifer Lawrence) már korábbi cikkekben is felemás érzésekkel írtam. Ez többek közt annak volt köszönhető, hogy Mystique sosem volt az a kimondott jó kislány-típus a képregényekben és a Sir Ian McKellen / Patrick Stewart-féle X-Men filmekben, sőt! A másik indokom, hogy az X-Men: Az eljövendő múlt napjai (2014) után már szinte semmit nem tudtak kezdeni a karakterrel. Ezúttal viszont, végre igen meglepő fordulatok tarkították Raven történetét. A film elején nagyon is tetszett, hogy szembeszállt Charles-szal.
Az interneten sokaknak szúrta a szemét Raven egyik mondata, amikor kérdőre vonta Charlest, majd elejtett egy megjegyzést, melyet sokan túlzottan feminista megnyilvánulásnak tartottak a stúdió részéről. Nem is értem, miért szúrja ez egyesek szemét?! Elvégre, a Marvel-filmek következő, negyedik stádiuma is legfőképp a női karakterekre fog építeni, miért ne tehetné ezt mondjuk, az X-Menek csapatával is? Ami pedig azt illeti, 2010-ben jelent meg egy képregény X-Women címmel, melyet Milo Manara rajzolt meg! A történet középpontjában pedig, Mystique, Vadóc, Ciklon, Csoda lány, Árnymacska és Emma Frost állnak
Ami viszont Raven sorsának alakulását illeti, pozitív és negatív dolgokat is említhetünk. Ami a sminkjét és jelmezét illeti, nekem bejött a változtatás. Végre azt a vöröses-narancs színű frizurát kapta, mely mindig is a karakter szerves része volt a képregényekben. A közeliken pedig remekül látszott, hogy rengeteget módosítottak a színésznő arcát borító kék pikkelyek elhelyezkedésén, méretén és alakján. Nekem tetszett! Raven sorsa végre valódi ösztönző erőként hatott Magneto és Hank számára, hogy felvegyék a harcot. Szerencsére, nem valami mondvacsinált „megbántottál ezért háborút indítok ellened”-ürügyet toltak le a torkunkon. Mindehhez azonban szükséges volt: Raven halála! És ezennel új szintre is léptek az X-Men filmek, ugyanis végre, valahára azt éreztem, hogy itt most bárki meghalhat! Nem úgy, mint az Amerika kapitány: Polgárháborúban (2016), ahol egy percig nem kételkedtem abban, hogy egyik karakter sem fog fűbe harapni.
És ezt a hangulatot csak fokozni tudták a temetés utáni párbeszéddel Charles és Hank között a konyhában, mely talán az egész széria egyik legkeményebb és legszívbemarkolóbb jelenete volt!
„Hagyd ezt a hülye ’barátom’-ozást, Cahrles és menj az utamból! (…) Te mindig sajnálkozol Charles és beszédet tartasz, de ez már senkit sem érdekel…”
Érdekes, hogy Magneto karaktere egészen a film feléig fel sem tűnik. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mihez kezdenek Erikkel, mivel az utolsó részben nagyon nagy csalódás volt, amit vele műveltek. Szerencsére pozitívan csalódtam. Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Erik elővette a poros ládikát a szekrény alól, melyben személyes emlékeit és a kultikussá vált sisakját tartotta. A helikopteres jelentben, továbbá a Főnixszel való találkozásakor és a vonatos jelentben is nagyon jó jelenteteket és szövegeket kapott. Habár, a metrós jelenetét elnézve, inkább Magnetóra bíztam volna a 3-as Metró felújítását, úgy néztem, könnyedén megoldotta volna a dolgokat.
Amikor végre szembe került Jeannel, komolyan kezdtem aggódni, nehogy kinyiffantsa már a tűzről pattant kis menyecske az egyik kedvenc karakteremet – és őszintén bevallom, hogy mostanában nem sok szuperhős-film tudta elérni bennem ezt az érzést! A vagonban játszódó jelenetekben pedig, végre azt a Magnetót láthattuk, azt az energiát, dühöt és elszántságot, amit az X-Men: Az elsők c. filmben (2011).
„Tudom, hogy kinek a vére volt az…!”
Sophie Turnernek jól állt Jean Grey karaktere, sokkal jobban le tudott benne merülni érzéseim szerint, mint Sansa Starkéban, a Trónok Harcában. Tetszettek a rövidke visszaemlékező jelenetek a kislány életéből. Az is segített jobban átérezni a Jeanben dúló haragot, értetlenséget és fájdalmat, amikor nyilvánvalóvá vált az egykori kislány valódi története. Volt a nézésében valami, amitől azt éreztem, ezt a szerepet neki találták ki – úgy nézett, mint aki valóban élvezné, hogy bánt másokat.
Hans Zimmer annak idején, a Batman v Superman idején (2016) azt nyilatkozta, hogy ő bizony nem szerez több zenét képregényfilmekhez. Ennek ellenére, ő készíti majd a jövőre érkező Wonder Woman 1984 zenéjét is, valamint neki köszönhetjük az X-Men: Sötét Főnix zenei aláfestését is! Kissé tartottam tőle, hogy milyen zenét tud majd produkálni jelen filmünkhöz (egyik kedvenc zeneszerzőm), mennyire tud majd megújulni? És egek, mennyire jó zenét alkotott – megint! Az albumon 10 track kapott helyet, melyben két-három olyan szerzemény is akad, melytől garantáltan libabőrös leszel, még a film nélkül is!
Egyszerre tudott hősies és nőies filmzenét komponálni, de akad olyan kórusművel és basszusgitárral megtámogatott darab is a repertoárban, mely simán, lazán betudható akár a Sötét Főnix, de akár Magneto témájaként is (lásd: Henry Jackman Magneto-témáját).
Extra ínyenc érdekesség volt számomra a Reckless c. track, melyben (nem tudom, hogy Hans mindezt szándékosan tette-e), de felfedezhető a zseniális John Ottmannek, a(z egyes) korábbi X-Men filmekhez írt főtémájának dallamrészlete (lásd: Hope – Xavier’s Theme) Lehet, hogy csak én jövök lázba az ilyen apró érdekességektől, nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de nagyon élvezem az ilyen „kincsvadászatot”!
A magyar szinkronrendezés szokás szerint remek volt, a már jól ismert zseniális alapanyagból dolgozott: Hevér Gábor (X-professzor), Bogdányi Titanilla (Mystique), Dögei Éva (Jean Grey), Gacsal Ádám (Higanyszál), Előd Botond (Hank) és a többiek mind visszatértek. És lett egy meglepetés beugrónk is, Fekete Ernő személyében, aki Hujber Ferit váltotta a posztján (Magneto) – meglepően jól választás volt.
Ami a mellékszereplőket illeti, ezúttal talán még kevesebb szerepük volt, de talán ez nem is akkora gond. Úgy éreztem, hogy próbálták minimalizálni a jeleneteiket, nem is próbáltak erőltetett poénokat a szájukba adni (szerencsére), maximum Higanyszál (Evan Peters) kapott két vicces benyögést az egész film során. Hank McCoy (Nicholas Hoult) ezúttal nagyobb szerepet kapott, mint korábban, s élt is a lehetőséggel – nagyon kíváncsi vagyok a Tolkien c. filmben nyújtott alakítására!
A filmben feltűnt az a bizonyos Dazzler (Halston Sage) nevű mutáns is, aki a mutációjának köszönhetően képes a hangját fénnyé változtatni – ez egyébként, valóban jól mutatott a vásznon. S, ha már a képi világnál tartunk, nekem nagyon bejött a film látványvilága! A Főnixből előtörő energianyalábok, a karakter arcán és kezein megjelenő sugárzó repedések és az űrben játszódó jelenetek fantasztikusan néztek ki. Külön figyeltek Sophie Turner hajára, mely hasonlóképpen mozgott, mint Salazar kapitány haja a Karib-tenger kalózai 5. részében. A jelmezek, Magneto sisakja és fekete ruhája tetszettek, egyedül talán Jean kosztümje volt számomra furcsa (talán a színei, vagy úgy a ruhái összességében, nem tudom pontosan megmondani). A sminkesek jó munkát végeztek, filmről-filmre egyre jobb és alaposabb lett pl. Bestia kék szőrzete és maszkja, Ravenét pedig már fentebb említettem.
Ami viszont nagyon kiakasztott, hogy miért kellett kispórolni az űrlényeket a filmből? Az odáig (viszonylag) elfogadható, hogy az ifjú mutánsok képességeiből, de legalábbis különleges ismertetőjegyeiből az iskolában szinte semmit sem láthattunk; ugyanakkor eléggé felháborítónak tartottam, hogy az űrlények külsején spórolt a FOX!
Jessica Chastain eredeti, űrbéli karakterét (Vuk – nem, nem azt a Vukkot!) egy pillanat erejéig láthattuk csak, és azt is csak a félhomályban, amint felvette a nő alakját. A lény karaktere sokkal részletesebben kidolgozott is lehetett volna. Engem kimondottan zavart, hogy civil emberek alakjában mutatták a többi idegent! Titeket? Azt is jobban fejtegethették volna, hogy pontosan honnan jöttek, meg úgy, egyáltalán, szinte bármilyen plusz infónak örültem volna velük kapcsolatban. Jessica Chastain negatív sminkje az erős rúzzsal kihangsúlyozva ajkát, remek lett – egyszerre volt különös és majdhogynem ijesztő. Mondjuk, ahogyan végzett az emberekkel, egyszerre volt furcsa és már-már viccbe hajló, mintha láttunk volna már hasonlót vígjátékokban, rajzfilmekben. Kitalálhattak volna erre egy drámaibb és drasztikusabb módot is, amitől azért még nem lesz azonnal +18-as besorolású a film, de azért mégis csak ijesztőbb lett volna az űrlény hatalma.
A film végi lezárás igen meglepőre sikeredett, több okból is… Egyrészt, meglepő, hogy az iskolát ’Jean Grey iskola – Tehetséges fiataloknak’-ra nevezték át és nem Ravenről nevezték el a sulit. Oké, tudom, hogy így tettek a képregényekben is, de ennyi változtatást talán elviselt volna még a film – már csak, a mondanivalója miatt is. Elvégre, azért Mystique mindent megtett azért, hogy a fiatalokat és az embereket védje, legjobb példa erre az utolsó jelenete, amikor még utoljára megpróbálta megnyugtatni Jeant – aki mellesleg gyilkos (még ha az új erő is dolgozott benne, melyet nem tudott kontrollálni az eset alkalmával) és koránt sem tett annyit a közösségért, mint az utóbbi négy filmben pozitív karakternek beállított Raven. A film egyik legemlékezetesebb jelenete volt, amikor Jean megpróbálta összeroppantani Magneto fejét a sisakján keresztül, majd Charlest – mi is erre a legjobb szó? – a megnyomorodott lábai által ráncigálta fel a lépcsőn!
Ezúttal, sajnos immár nem tűnhet fel egy újabb cameo erejéig Stan Lee… Egy köszönetnyilvánítás jut a stúdió részéről a karakterek megálmodójának, a stáblista végén.
Kivételesen stáblistás jelenet sincs már, de még X-professzor monológjait sem hallhatjuk (helyette Jeant viszont igen).
Ami pedig a záró képsorokat illeti, nagyon, de nagyon tetszett Erik és Charles jelenete! Egyrészt, a Sötét Lovag: Felemelkedés záró képsoraira emlékeztet (2012), melyben Alfred megpillantja régi gazdáját, Bruce Wayne-t és Selina Kyle-t az Arno partján. Máig az egyik kedvenc zárójeleneteim közé tartozik az a pár perces videó.
„- Na, milyen a nyugdíjas lét…?
– Mit keresel itt, Erik?
– Meglátogatom a barátomat!
– Játszunk egyet?
– Nem, ma nem, köszönöm.
– Egyszer, nagyon régen, megmentettél engem és otthont kínáltál nekem. Szeretném ugyan ezt tenni! (…) Csak egy partit, mint akkor, régen… kíméletes leszek!
– Nem, nem leszel.”
Másrészt pedig, ez a jelenet szépen keretbe foglalja a két főszereplő történetét. És most, itt nem csak a folyamatosan visszatérő sakkjátszmákra gondolok, hanem, hogy ezúttal Erik tud segíteni Charleson, akit ismét barátjának nevez. …Szép lezárása volt ez az elmúlt tíz, illetve majdnem húsz éves X-Men filmes történelemnek!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
