Napjaink legjobb filmzeneszerzői: In memoriam Ennio Morricone (1928-2020)

ENNIO MORRICONE. Egyike volt azon filmzeneszerzőknek, akinek munkásságával az elsők közt volt szerencsém megismerkedni gyerekként. Máig megvannak az ősrégi magkazetták, melyeket rongyosra hallgattam. Teljesen mindegy, hogy tanulás közben hallgattam, vagy amikor a testvéreimmel western-hősöknek és indiánoknak öltöztünk. Morricone zenéit bármikor szívesen hallgatja az ember. Ennio Morricone neve az évtizedek alatt vitathatatlanul egybeforrt a western-filmekkel. Mint azt a cikkben is láthatjátok majd, már egész fiatalon felfigyelt rá a szakma, ám a művész a (kezdeti) elutasítások és negatív kritikák ellenére is megőrizte egyediségét, lelkesedését és precizitását, mely végül egész életútján elkísérte… Többek között, emiatt (is) lehetett sokak – köztük például Hans Zimmer – számára is példakép (alább olvashatjátok az ő búcsúzását is a mestertől). A Napjaink legjobb filmzeneszerzői-cikksorozat ezúttal Ennio Morriconénak állít emléket…

Sajnos, A Hátsó Sor Közepe történetében egyre gyakrabban adódik olyan alkalom, amikor egy-egy újabb in memoriam-tartalmú cikk készül. Robin Williams, Bud Spencer és természetesen Morricone kollégája, James Horner is saját megemlékező cikket kapott. A következőkben megismerhetitek Ennio Morricone életútját és munkásságát, majd meghallgathattok párat nosztalgiázásképp a legjobb filmzenéiből. Már most leszögezem, hogy LE-HE-TET-LEN volna az összes, kiváló filmzenéjét felsorolni, mivel kis túlzással az egész repertoárját felsorolhatnánk. Ebből is látszik, hogy milyen mély nyomot hagyott Ennio a filmszakma történetében. Nagyjából, ötszáz munkájával a szakma egyik legtekintélyesebb diszkográfiájával büszkélkedhet.

„Néha előfordul, hogy hangok és ötletek csak úgy bevillannak az álmaimban. Ha sikerül akkor elcsípnem őket, amikor álom és ébrenlét között vagyok, s képes vagyok őket megragadni, akkor azon nyomban leírom őket, mihelyst felülök. Az éjjeli asztalkámon van kottapapír és sima papír is. Különféle zenei sugallatok vannak: vannak olyanok, melyeket kottapapírra vethetsz, de vannak olyanok is, melyeket nem…”

/ Ennio Morricone: ‘In My Own Words’ (2019)

2020. július 6-án, 91 éves korában elhunyt az Oscar-díjas filmzeneszerző. A hírek szerint, halálát megelőzően kb. 10 nappal elesett, combnyaktörést szenvedett, s végül e baleset következtében érte utol a végzet. Halálhíre az egész világot megrázta. Mindenkit meglepett, hogy a zenész előre megírta saját búcsúbeszédét, melyben minden rokonától, barátjától és természetesen, a hőn szeretett feleségétől is elbúcsúzott. Azt kérte, legyen nagyon szűk körben tartott temetése, mivel (ahogyan ő írta): „Nem akarok zavarni.„

Sokat olvastam és hallottam róla, melynek köszönhetően azt szűrtem le, hogy Morricone végtelen alázattal és szenvedéllyel viseltetett munkássága iránt. Ha zenéit hallgatva sikerül(t) embereket megszólítania, sőt, őket esetleg egy kicsivel jobbá is tenni remekművei által, akkor biztos vagyok benne, hogy Ennio Morricone neve sosem megy feledésbe… Ebben biztos vagyok. És ez így van jól.

« ♦♦♦ »

„Ennio. Az első dallam, melyet tőle hallottam, magával ragadott és nem akart ereszteni. Azelőtt, még soha nem akartam filmzeneszerző lenni. Ennio [Morricone] és Sergio [Leone] hatására lettem az. Az ő hatásukra váltam azzá, amikor engedték, hogy megtapasztaljam a varázslatukat. Ennio azt tanította nekem, hogy a legegyszerűbb, legtisztább és a legőszintébb dallamokat a legnehezebb megírni.

Azt, hogy ennek a folyamatnak nem kell könnyűnek lenni, és hogy ez egy mélyreható folyamat, melyben részt veszünk, s melyet komolyan kell venni, s hogy csak alázattal lehet zenét szerezni. Továbbá azt is, hogy nekünk kell a rendező legjobb barátjának lenni, aki inspirálja őt.

Egy jó karmester együtt lélegzik az általa vezényelt zenekarral. Amikor csak hallgatni fogjátok a zenéit, továbbra is hallani fogjátok az ő lélegzetvételét… Lehet, hogy nem látjátok majd, de mindig hallani fogjátok őt! Ciao, Maestro!”

/ A fenti idézet Hans Zimmer búcsúja a Maestrótól (Facebook)

Ennio Morricone 1928. november 10-én született Rómában, Olaszországban. Tanulmányait a Santa Cecilia Konzervatóriumban végezte. Több hangszeren is tanult, többek között trombitálni szeretett leginkább (ezt édesapjától tanulta meg, csak úgy, mint a kottaolvasást). Bár Morricone neve hallatán elsősorban a spagettiwesternek juthatnak eszünkbe, a zeneszerző repertoárja ennél jóval részletgazdagabb volt: romantikus-filmek vígjátékok, drámák, kalandfilmek, horrorok és thrillerek egyaránt szerepeltek benne (Galileo Galilei, Mindenki jól van, A szahara titka, és a Vörös Szonja). Már egészen kis korában megmutatkozott zsenialitása, hat évesen elkezdett zenét komponálni! Gyerekként közismert zeneműveket „bontott szét”, majd saját kedve szerint újra összeillesztette őket. Tehetsége miatt többször is előfordult, hogy a fiatal Ennio beugrott helyettesíteni az éjszakai bárba, ahol az édesapja zenélt. Ifjonti korában felfigyeltek tehetségére, mely részben annak is volt köszönhető, hogy kortársaitól eltérően olyan hangszerekkel dolgozott, amivel más akkoriban nem igazán – harmonikával, hárfával, elektromos gitárral és a harangokkal –, s ezt tanárai nem is nézték jó szemmel. A ’40-es évek közepén színházi zeneszerzőként dolgozott, 1954-ben zeneszerzői végzettséget szerzett, ’55-ben kezdett el filmzenéket írni, majd ’58-ban az egyik legnagyobb olasz tv-nél, a RAI-nál kapott munkát, mely nem tartott sokáig (egy nap után felmondott).

Zeneszerzői karrierjét 1961-ben kezdte meg (Il Federale), a nagy áttörést viszont a legendás olasz rendező, Sergio Leone-filmjei hozták meg számára. A rendező eleinte kifejezetten elutasítóan tekintett Morricone munkáira, így kizártnak tartotta, hogy leszerződtesse az Egy maréknyi dollárért (1964) zeneszerzői pozíciójára. Ennio azonban nem hagyta ezt annyiban, és megmutatta a Peter Tavis énekével és az általa hangszerelten készült Un pugno di…West c. tracket, mellyel meggyőzte Sergiót. Idő közben Bernardo Bertoluccival is dolgozott, ezt követően visszatért az 1965-ös Pár dollárral többért c. filmhez, melynek keretén belül ismét Leonéval dolgozhatott, mely film szintén nagy sikernek bizonyult. A film érdekessége, hogy a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy történetére alapozva előbb komponálja meg Morricone a zenét, s a többit bízza rá: így esett, hogy (mivel az alap történet már készen állt) végül a zenéhez igazították a forgatókönyvet! A film munkálata azért is volt különleges és autentikus, mivel az egyes jelentek rögzítése alatt Ennio filmzenéjét játszották a színészeknek. Később, a Volt egyszer egy Amerika (1984) esetében is hasonlóképpen történtek a munkálatok.

„Egy rossz filmet nem lehet jó filmzenével megmenteni!”

/ Ennio Morricone

Vannak rendezők, akik különösen szeretnek egy-egy bizonyos zeneszerzővel dolgozni (erről már többször volt szó a cikkeimben, pl. Steven Spielberg és John Williams, Christopher Nolan és Hans Zimmer). Nos, Ennio Morricone pontosan ilyen párja volt Sergio Leonénak. Nyolc rendezéséből összesen hat alkalommal dolgoztak együtt.

Morricone munkafolyamatára jellemző volt, hogy először megbeszélte a rendezővel a történet magvát, mely az eseményeket mozgatta, majd együtt megnézték a felvett anyagot, s végül (a legtöbb kollégájával ellentétben), rögtön külön partitúrákat írt, így a zongorajátékát nem választotta szét külön hangszerekre. Így esett például, Az óceánjáró zongorista legendája esetében is. Mesteri fokon művelte hivatását. Kollégái és a vele együtt dolgozó rendezők is rend szerint megemlítették, hogy lelkes, precíz és lelkiismeretes zeneszerzőnek ismerték meg őt. Hans Zimmerhez hasonlóan (lásd, a témában írt cikket!), előfordult, hogy Ennio Morricone is egy-egy hangszerre alapozta bizonyos filmek zenéit – például, ilyen A háború áldozatai c. film, melyben a pánsípoké volt a zenei főszerep.

Morricone rendszeresen adott koncerteket, szerte a világban, melyeket ő maga vezényelt. A szerencséseknek alkalma nyílt többször is meghallgatni legendás koncertjeit kis hazánkban. Folyamatosan dolgozott koncertturnéin, mindig törekedett arra, hogy ne pusztán saját szerzeményeinek önismétlése legyen e koncertek repertoárja. Nekem az egyik személyes kedvencem a témában, amikor a kórusműveibe, illetve a kórusművek segítségével nyúlt bele korábbi szerzeményeibe.

Ő szerezte az 1978-as foci Világbajnokság (Argentína) főtémáját. Írt zenéket A skarlát betű (1995) és a Csodás álmok jönnek c. (1998) filmekhez, de végül nem őt választották e produkciók direktorai a feladatra.

„Valóságos hangokat is felhasználtam a mindennapi életből (…). ‘A jó, a rossz és a csúf’ esetében állat hangokat is alkalmaztam – ahogy mondjátok, a prérifarkas-hangot –, így tulajdonképpen, egy állat hangja lett a mozi főtémája.”

/ Ennio Morricone

Többször is elutasította a lehetőségeket és felkéréseket, hogy Hollywoodba költözzön. Ennek oka egyrészt az volt, hogy igazán csak hazájában érezte otthon magát, másrészt az, hogy úgy gondolta, az Államokban nem kapott volna kellő tiszteletet munkássága és személye iránt. Mivel nem beszélt folyékonyan angolul, ezért az interjúit mindig olasz nyelven adta. Egyik legnagyobb sikere (és egyik személyes kedvencem), az 1986-os A misszió kapcsán Morricone újra a rivaldafénybe került. Érdekesség, hogy először elutasította a felkérést, hogy ő szerezze a produkció zenéjét, mivel túl brutálisnak tartotta a történetet ahhoz a stílusú zenéhez, melyet ő képviselt. Úgy érezte, nem illene a mozihoz az ő zenéje. Végül, mégis elvállalta a feladatot, mely olyannyira jól sikerült, hogy Oscar-díjra is jelölték munkáját. A premiert követően már saját maga is úgy vélte, hogy nagyon jó munkát végzett A misszóval, ám mérhetetlenül csalódott volt, amiért nem kapott érte Oscart (abban az évben, 1987-ben a Jazz Párizsban kapta meg, melyről Morricone azt nyilatkozta: „(…) aminek nincs is eredeti filmzenéje„).

Előszeretettel alkalmazott női énekeseket (pl. a világhírű Edda Dell’Orso személyében), mely plusz töltet kölcsönzött az alkotásainak. Remekművei számtalan hollywoodi produkcióra hatással voltak, sőt, többet fel is használtak közülük (Quentin Tarantino is). Hogy az ezernyi példából csak egyet említsek, szerintem kiváló ihletett példa erre Hans Zimmer zenéje, melyet a Karib-tenger kalózai: Világ végén c. filmhez szerzett. (A jelenet, pontosabban, az alatta hallható zene érdekessége, hogy a basszusgitáron a rendező – Gore Verbinski –, maga játszott.)

Sőt, az olasz zeneszerző zenéje olyan neves zenekarokra is hatással volt, mint a Metallica, mely rend szerint A jó, a rossz és a csúf (Ecstasy of Gold) trackjével kezdi a fellépéseit (ebben, a Metallica oldaláról származó cikkben egy másik videó is tanúsítja a remek feldolgozást). De, hogy mást is említsek, Ennio együtt dolgozott annak idején a Pet Shop Boys-zal is, az It Could Happen Here c. dal megírásában.

Három alkalommal dolgozott együtt Koltai Lajos operatőrrel: Az óceánjáró zongorista legendája, a Maléna, és a Sorstalanság esetében.

Ennio Morricone & Quentin Tarantino (pic.: rollingstone.de)

Egy újabb érdekesség: Stanley Kubrick nagy rajongója volt a zeneszerző műveinek. Szándékában állt felkérni Enniót, hogy ő szerezze a Mechanikus narancs zenéjét, ám előtte megkérdezte Sergio Leonét (aki épp az Egy marék dinamit munkálatait készítette elő, de még nem volt komponistája!), hogy ráér-e a Maestro. Sergio fifikásan füllentett egyet, s közölte Kubrickkal, hogy bizony, a zeneszerző már foglalt és keressen inkább mást a filmjére. A hírek szerint, Morricone a haláláig bánta a kihagyott lehetőséget.

Első Oscar-jelölését a Mennyei napok c. filmért kapta 1979-ben, de a már említett A missziót, a The Untouchables, a Bugsy, az Aki legyőzte Al Caponét, és a Maléna c. filmek jelölését se felejtsük ki a sorból. Az Oscarra mindjárt visszatérünk, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy e nemes díj mellett számos más elismeréssel is büszkélkedhetett a mester: 5 BFTA, 2 Golden Globe, 1 Európai Filmdíj, 9 Ezüst Szalag, 8 David di Donatello, 1 Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, és 1 Grammy-díj büszke tulajdonosa volt. 2016-ban csillagot kapott a Hollywood-i Hírességek Sétányán.

Szomorú (szerintem), hogy 2007-ig csupán Életmű Oscar-díjjal jutalmazták. Majd végre, valahára elérkezett a 2016-os év, amikor a szerencsés nyertes nem más volt, mint a 87 éves Ennio Morricone (Quentin Tarantino Aljas nyolcasával futott be a célba). Mellesleg, korábban is lehetősége lett volna Tarantinoval dolgoznia, mégpedig, a Becstelen brigantyk idején, de végül kihátrált a feladat elől, mivel attól félt, hogy nem fog időben végezni a filmzenével. …Kizárólag minőségi munkát akart letenni az asztalra. Ilyen (szak)ember volt ő!

« ♦♦♦ »

The Mission