„Én nem elsősorban gyerekeknek készítek filmeket, hanem a mindannyiunkban bennünk élő gyereknek, legyünk akár hat, vagy hatvan évesek.”
/ Walt Disney
Bár, a Shaun, a bárány: A mozifilm nem a Disney Stúdió terméke, mégis a fenti Walt Disney-től származó idézet jutott eszembe, amikor arra készültem, hogy a filmről írjak. Az idézet egy az egyben ráillik az aktuális filmünkre. Nem tagadom, korom ellenére is előszeretettel ülök be a moziba animációs rajzfilmekre (Kung fu Panda, Madagaszkár, Jégkorszak, Hupikék törpikék). Azonban azt is megfigyeltem, hogy némelyik animációs rajzfilm nagyon sablonos, s olykor kifejezetten bárgyú tud lenni. Elnézést kérek, de korunk gyerekei sem hülyék, hogy butaságokkal tömjék a fejüket, és az elmúlt pár évben némelyik rajzfilm előzetese is elég volt nekem ahhoz, hogy legszívesebben a fejemet fogva rohantam volna ki a moziból. De, hogy félreértés ne essék, a Shaun-film nem ilyen. Egyáltalán nem!
Őszintén mondom Nektek, hogy (nagyon hosszú) évek óta nem láttam ilyen szórakoztató mesefilmet! A stop-motion technológiával készült mesefilmünk alapja egy azonos címen futó tv-sorozat (2007-2011) volt, mely összesen 115 epizódot élt meg. Shaun, a (címszereplő) bárány egyébként pont idén 20 éve, hogy feltűnt a Wallace és Gromit c. sorozatban, s népszerűsége a saját sorozata óta is töretlen. A mozikészítésnek ez az iparága sem könnyű, sőt. Legalább annyi munka van benne, mint a korszerű animációs rajzfilmek, és a CGI-technológiával készült blockbuster-ek esetében. Csak úgy, mint anno George Lucas-ék Star Wars régi (IV-V-VI) trilógiájának egyes – például, a birodalmi lépegetők, vagy a tauntaunok – jeleneteinél, itt egyesével kell a bábok mozgását lefényképezni, és az utómunkálatok alatt folyamatos mozgássá alakítani a folyamatot.
Amikor mi néztük a filmet, a moziteremben lévők túlnyomó többsége természetesen a gyerkőc sereg volt, s persze a velük mozizó szülők. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hányan voltunk, akik felnőtt fejjel, önszántukból ültünk be. Korábban én is néztem a sorozatot, és kedves, szerethető műsorként emlékeztem rá mind a mai napig. Épp ezért, amikor az előzetesét láttam, nem volt kétségem a felől, hogy megnézem-e? Kíváncsi voltam, vajon megtartják-e a sorozatra jellemző beszéd nélküliséget a film alatt is? Szerencsére igen. Hogy miért tartom ezt jónak? Mert pont a célközönség (a gyerekek) javát szolgálja ez a fajta információ közlés – a non-verbális kommunikáció -, ugyanis a gyerekek így sokkal inkább rá vannak szorítva arra, hogy magát az eseményt, és a mozdulatokat kövessék, és kommentár nélkül kell beazonosítaniuk, elhelyezniük azokat a saját „értelmező kéziszótárukban” (értsd: tapasztalatukban, képzeletvilágukban). Ez már önmagában egy jó pont volt nekem a filmmel kapcsolatban.
A történetről annyit érdemes nagy vonalakban tudni, hogy – miként a sorozatban, úgy ez esetben is – Moszatvég nevezetű farmján él Trumper gazda a terelőkutyájával (Bitzer), és persze gyapjas-cuki bárányaival. A bárányok nincsenek sokan, kb. nyolcukat ismerhetjük meg a film során, ami azért jó, mert mindegyiküknek jut több-kevesebb szerep, és így a gyerekek is könnyebben tudják őket beazonosítani. A film központi mondanivalója minden korosztály számára fontos lehet: tudd értékelni azt, amid van! Persze, emellett ott van még a barátság, a bizalom, a szeretet és a bátorság értéke is a film során, ami egy ilyen kategóriájú film esetében nagy hangsúlyt szokott kapni. A film mindössze 85 perc hosszú, ami a gyerekek szempontjából ideálisnak mondható, – a mi vetítési időpontunk alatt is csupán egy gyerkőcöt kellett az apukájának a film alatt kikísérnie pisilni. A már említett Walt Disney idézetet nem véletlenül hoztam, ugyanis a Shaun, a bárány – A mozifilm nem csupán a gyerekeket, hanem a felnőtteket is képes kikapcsolni, igazán szórakoztatni. Ilyen mesefilmet nagyon (de tényleg nagyon) ritkán láttam már. Talán, a PiRosszka: A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi (2005) volt még ilyen, ahol minden felnőtt sírva röhögött a film poénjain. Mellesleg, nekem az egyik személyes kedvencem a film.
A film végig lendületesen halad, a gyerekek (nem túlzok) végig nevették a mesét, és a történet fonalát is végig követni tudták. Való igaz, hogy némelyik csemete szinte minden apró momentumon talált valami kacagni valót, de hát Istenem, ő ezért gyerek, és a film pedig erre van kitalálva. Jó volt látni, hogy minden gyerek élvezi. Arról már nem is beszélve, hogy mi, és a gyerekek szülei is, felnőtt fejjel hogy élveztük! Igen, pontosan, olykor sírva röhögtünk a film poénjain. Nagyon kikapcsolta, és furcsa mód, megnyugtatta az embert. Jó volt kicsit nem öldöklést, vagy zúzás nézni 2,5 órán keresztül, hanem kivételesen egy 1,5 órás mesét. Oh, és hogy a felnőttek se unatkozzanak (szerintem ilyen nem is volt), a filmben több utalást is felfedezhettünk más filmekkel kapcsolatban, pl.: Hannibal, Men in Black, Ace Ventura… Ezek a slusszpoén-csokor nekünk már csak hab volt a tortán. A kis apró, ötletes megoldások és poénok mind a gyerekek, mind a felnőttek számára szórakoztatóak voltak. Nem sokkal tőlem balra ült gyerekével egy apuka, aki úgy szakadt a film első felében, hogy hangos volt tőle a mozi, – és a film további részében már nem azért nem nevetett olyan kitörően, mert nem jöttek át neki a poénok, hanem mert már nem bírta tovább a folyamatos nevetést.
A film egyébként a Nagy Városban játszódik, ami egy tipikus angol nagyvárosra emlékeztet (engem leginkább Londonra), és jól mutatja be napjaink angol társadalmi életét, ahol több kultúra népe keveredik. A film annyira aktuális, hogy megjelenik benne természetesen a selfie-zés és az okostelefonok immár nélkülözhetetlen mivolta, valamint a társadalom celeb rétege is képviselteti magát (te jó ég, de nem szeretem ezt a szót). Mindez (sajnos?) hűen szemlélteti korunk társadalmi életét és igényét.
Térjünk ki még egy kicsit a vicces jelenetekre: A film szerencsére nem erőltetetten közli a vicces helyzetekből fakadó komikumot, s ez nagy előnye. Végig fenntartja az érdeklődést, ami persze a felnőtteknek csak még jobb így.
- bár, a malacok nem sokat szerepelnek a filmben, de a honfoglaló akciójuk remekre sikeredett
- amikor Bitzer kutya lefizeti a kakast…
- álom: a bárányok (a film során kétszer is) úgy ringatják álomba gazdájukat, hogy egymás-után körbe-körbe rohangálnak
- a bárányok beöltöznek, és beszabadulnak a Nagy Városba: a vendéglőben megpróbálják utánozni az étkezési etikettet; ill. a zebrás The Beatles jelenet is jópofa utalás volt
Ahol egy kis hiányosságot éreztem, az a sintér figurájának sablonos kivitelezése, de ez nem is olyan nagy gond, mert a lényeg, hogy a rá szabott szerepet betöltötte, és a gyerekek tisztában legyenek azzal, hogy ki is ő, mi a szerepe, no meg egy rosszfiú is kell minden történetbe. Ja igen, a csúnyácska lány kutyust (ami kicsit patkány-szerűen festett szerintem) nem tudtam igazán hova tenni, de ez legyen a legnagyobb problémám. A korábbi rajzfilmsorozat lényeges pontjait (szerencsére) meghagyták a készítők: (a már említett) beszédnélküliséget, a Shaun által készített tervrajzokat, a jól megszokott látványvilágot és zenét. Apropó, ami a zenét illeti, a stáblista alatt futó remek zenét itt meg tudjátok hallgatni, szerintem nagyon jópofa lett, és persze benne van a rajzfilmsorozat intrója is.
Annak is ajánlom a film megtekintését – nem csak gyerekes szülőkre gondolok most (!) -, aki nem nézte anno a rajzfilm sorozatot, mert bizton állíthatom, hogy nagyon jó szórakozás volt a film. Az ilyen (mese)filmekre érdemes beülni: ami kikapcsol kicsit, és nagyon is egyaránt!
Ha tetszett a bejegyzés, akkor kövess a #HSK Facebook oldalán is,
hogy ne maradj le az új cikkekről és hírekről!
