Most, hogy megnéztem a Poirot széria utolsó darabját is (Függöny: Poirot utolsó esete), végre elérkezettnek látszik az idő, hogy megírjam véleményemet a sorozatról, melyet részben emlékül is szánok a széria rajongójaként. Az oldalon – egyebek mellett – találhattok egy cikket David Suchet utolsó forgatási napjairól, melyet Poirot szerepében töltött. A Hátsó Sor Közepe legelső blogbejegyzése (2011. nov. 20.) pont egy, a témánkhoz kapcsolódó örömteli hírrel indította el működését, miszerint: az angol ITV csatorna (a korábbi rémisztő hírek ellenére) mégis képes tovább finanszírozni a világszerte nagy rajongótábort magáénak tudható Poirot, illetve Miss Marple című sorozatait.
Akkor hát, nézzük: miért is érdemes figyelmet szentelnünk ennek a sorozatnak? A sorozatnak, amely 25 éves pályafutása alatt megannyi rajongót ültetett le hétről-hétre a tévé elé. A sorozatnak, amelynek köszönhetően még többen kezdték el olvasni Agatha Christie könyveit (magasabb eladási számmal „csak” a Biblia, és William Shakespeare büszkélkedhet). A sorozat követői most talán nehéz szívvel ültek le a fotelba, a kis belga detektív utolsó kalandját várva, – hisz’ most egy korszak ért véget. A Függöny végleg legördült…
Agatha Christie világhírű francia – nem, nem, nem: belga (!) magán nyomozója (ezt a karakter több ízben is kikéri magának) legelőször A titokzatos Styles-i eset c. regényben tűnt fel, 1920-ban. Érdekesség a karakter megalkotásának történetében, hogy Agatha nem „önszántából” kifolyólag kezdett el írni, hanem egy (a testvérével történt) fogadás vitte erre az útra. A „kis belga detektív” karaktere az első világháború idején jelenik meg menekültként Angliában, Styles Courtban, ahol először találkozik össze Arthur Hastings kapitánnyal. Kettejük barátsága, és közös pályafutása itt kezdődött el az első bűnügyük kapcsán, és a Függöny c. regényben, pont az említett helyszínen ért véget, – de immár 30 évvel később. Egy szép, keretes lezárása ez kettejük történetének.
Forgatási életképek: David Suchet utolsó napjai Hercule Poirot szerepében
Egyébként az is érdekes, hogy az írónő nem kedvelte kimondottan az általa megalkotott – kissé – piperkőc detektív figuráját. Ezzel így volt egyébként Sir Arthur Conan Doyle is Sherlock Holmes esetében, – ő egyszer „meg is ölte” karakterét, de a rajongói levelek hatására vissza hozta a „halálból” a sapkás detektívet.
Bár meg kell mondjam, szerintem az írónő az évek (s a könyvek) múlásával mintha egyre kifinomultabbá és ember-közelibbé formálta volna Poirot karakterét (erre még később kitérek). Agatha Christie egyébként való igaz, hogy jobban szerette Miss Marple karakterét, s egyes kutatók úgy vélik, hogy az írónő saját magáról mintázva alkotta meg a kötögető, és kissé bőbeszédű, de annál furmányosabb vénkisasszony figuráját. Az ő karakterét is sokan eljátszották már, de az általam leginkább megkedvelt, és leghitelesebb színészi játékot Joan Hickson nyújtotta, – akit egyébként maga Agatha választott ki a szerepre, a színésznő színházi játékát szemlélve. A sors fintora, hogy Agatha az elkészült filmeket váratlanul érkezett halála miatt már nem tekinthette meg.
Ismét egy érdekesség, – most a Függöny: Poirot utolsó esete kapcsán: Agatha Christie már 1940-ben – jóval előre gondolkodva – megírta nyomozója legutolsó kalandját, amelyben az olvasóknak végleg el kellett búcsúzniuk Poirot-tól. Ezt a könyvet – s Miss Marple utolsó történetét is (Szunnyadó gyilkosság) – eredetileg csak az írónő halála után (1975) adhatta volna ki lánya, akire a kiadói jogokat bízta. Agatha Christie ezzel a döntésével, a gyermekeit próbálta anyagilag támogatni halála után is, – a könyvből befolyt összegből. Addig egy asztal fiókban porosodott a két mű, viszont a kiadó az írónő halála előtt egy évvel mégis kiadta őket, látva, hogy Agatha nem tud több könyvet írni rossz állapotából kifolyólag.
Miért olyan emlékezetes David Suchet alakítása Poirot-ként?
Bár Hercule Poirot karakterét több híres színész is megformálta már az idők során – mint például Peter Ustinov, és Albert Finney – természetesen sokak emlékezetében (talán) mégis csak David Suchet alakítása marad meg leghitelesebbként. Ez a szoros összefonódás színész és karaktere kapcsán látható volt korábban Sherlock Holmes és Jeremy Brett, illetve Columbo hadnagy és Peter Falk kapcsán is.
Suchet 1989 óta készítette (többnyire folyamatosan, – az ITV finanszírozási gondjait leszámítva) az egyébként nagy sikerű sorozatot. Eleinte leginkább a novellás történeteket dolgozták fel, a sorozatoknál már jól bevett 45 perces epizódokban, később pedig (nagyjából, a 2000-es évektől kezdve) a még megfilmesítetlen regények kerültek terítékre. A tizenharmadik, s egyben utolsó évad összesen öt részt foglal magába.
David Suchetről megannyi videó található az interneten, amelyekben arról nyilatkozik, hogy mennyire megszerette az általa megformált karaktert, s hogy mennyire hasonlónak találja Poirot bizonyos tekintetben. Erről így nyilatkozott egy alkalommal:
„Én kedvelem a rendet. Poirot egy vizuális ember. Ha úgy látszik, hogy káosz van az asztalán, akkor kaotikusnak fogja érezni magát tőle. Mielőtt elkezdem tanulmányozni a jellemvonásokat egy nagy játszma előtt, az kell, hogy teljesen egyértelmű legyen az asztal állapotából: az elmém tiszta. Aztán tedd le a játékot és kezdj el dolgozni. Szeretem a szimmetriát. Ha bemegyek egy szobába, akkor az görbe tükröt tart a gazdájáról. Ebben nagyon is hasonlítunk Poirot-val. […]„
Elmondása szerint több hetet töltött a francia/belga akcentus gyakorlásával, s nem utolsó sorban a figurára jellemző peckes járás elsajátításával. Felejthetetlenül jól adja elő magát, és ha akarná, sem tudná jobban csinálni szerintem. Brilliáns. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy David Suchet-t maga a Christie család javasolta a szerepre!
Ha már a hangnál tartunk: a karaktert leginkább Balázs Péter orgánumán szeretem hallgatni, aki szerintem nagyon jól illik a szerephez. Bár több filmet Szersén Gyulával szinkronizáltattak le, nekem kissé „rideg” a hangja a karakterhez. A szinkronnak Poirot esetében egyetlen „hátránya” van, mégpedig az, hogy nem hallhatjuk David Suchet remek, begyakorolt akcentusát.
- Ha már úgy is a szinkronhangoknál tartunk, meg kell mondjam, hogy Hastings kapitány szinkronjaként Szacsvay László a kedvencem; Barbinek Péteré pedig nagyon nem illik hozzá.
A Nagy négyes című új epizód kapcsán megfigyeltem, hogy míg a film első felében Szacsvay László volt Hastings szinkronja, addig a másodikban Barbinek Péter. Miért? Ez a hirtelen közbejött változtatás nagyon zavaró volt. - Újlaki Dénes továbbra is remek választásnak bizonyult – 25 év távlatából is – Japp főfelügyelőként.
- Kútvölgyi Erzsébet pedig Miss Felicity Lemon karakterével nőtt szinte egybe 30 epizód alatt, bár a Nagy négyes című epizódban sajnos nem őt hallhattuk.
A Poirot-tól megszokott kackiás bajusz (megfigyeltem, hogy a sorozat alatt több-féle formája is volt), a sétapálca, az ajándékba kapott kitűzője, az arany zsebórája, kalapja és a tojásdad formájú feje: ezek mind Hercule Poirot védjegyei.
Poirot és az Art Deco: a sorozat legszebb forgatási helyszínei
Poirot-nak nincs szüksége semmilyen speciális segédeszközre a nyomozásaihoz, csupán egyetlen lényeges, de annál nélkülözhetetlenebb dologra: a kis szürke agysejtecskéire. Munkáihoz ugyanis rend és rendszer szükségeltetik. Oh, és persze mindennek teljes szimmetriában kell állnia az asztalán. Allergiás a koszra, még véletlenül sem lépne bele egy pocsolyába. A rend, és tisztaság mániája persze hozzá tartozik, szerves részét képezi a róla kialakult profilnak. Például számtalanszor leterített maga alá egy-egy fehér szövet darabot, mielőtt leült valahová. Ezek az apró kis nüanszok is szerepet játszanak abban, hogy olyan egyedi lett a karaktere. Jobb szeret leülni a foteljába, és nyugodtan végig gondolni a bizonyítékokat, mintsem fel-alá járkálni. Nincs ínyére az erőszak, és a lövöldözés sem. Jellemző Poirot nyomozásaira, hogy minden egyes kis érdekességre felfigyel, majd amikor fejben összerakja a kirakós darabjait, akkor összehívja a szereplőket egy zárt térbe, és ott fedi fel az eseményeket, és a bűnös(ök) kilétét. Ez jellemző tulajdonképpen Miss Marple nyomozási eljárására is, – tehát főleg a zárt térben zajló leleplezés Agatha Christie sajátos módszere.
Poirot karaktere az évek (mind a könyvek, mind pedig a filmek történet elmesélése) során egyre színesebb figurává formálódott. Persze nem fordult ki teljesen önmagából, de észlelhető a finom változás: a logikus gondolkodás mindvégig megmaradt, de Poirot önteltsége és különcsége az idő múlásával egy unciányit halványodni kezdett, lásd például a: Tragédia három felvonásban című mű utolsó mondatait:
„Hiszen ez szörnyű érzés, ha bárki megihatta volna a mérget, én is lehettem volna.
[POIROT]: Lehetett volna egy ennél is borzasztóbb végkifejlet… ha én kapom a mérget!”
Ezek után egyre inkább észre veheti az olvasó, hogy Poirot is tud emberi lenni: ő is képes félni a repüléstől, és a fogorvostól (A fogorvos széke); de arra is hajlandó lett, hogy kétségbe esett nőknek siessen segítségükre, még ha aprósággal is keresik fel őt. De azért Poirot, mégis csak Poirot maradt az idők során, – ettől olyan egyedi. Emlékszünk például arra a részre, amikor nem az állandó egyenleg van Poirot bankszámláján, és tajtékozva hívja fel a bankigazgatót a hiba számonkéréséért? A precizitás ennyire fontos szerepet tölt be a detektív életében.
Poirot én-képéről talán ez az egyik leginkább idevágóbb idézet (Veszedelem a romházban):
- [POIROT]: „Tudja ön, hogy ki vagyok?… Nem csoda, hisz ön olyan fiatal. Nos, akkor majd Hastings kapitány majd elmondja önnek.
- [HASTINGS]: Kérem, M. Poirot, egy detektív… Egy híres nyomozó.
- [POIROT]: Öhm… Barátom csak ennyit talál fontosnak? Mondja csak el, hogy egyedülálló vagyok […], a legnagyobb, aki valaha élt!
- [HASTINGS]: Most már fölösleges, hisz’ Ön elmondta.
- [POIROT]: No igen, de szerényebbnek hatottam volna, ha Ön mondja el.”
Mindemellett nem szabad elfeledkeznünk egy nagyon fontos dologról, Poirot munkássága kapcsán: mindennél előrébb tartja az emberi élet védelmét, és az igazság szolgálatát. Poirot több ízben is úgy tekint önmagára, mint az igazság „keze”. Az igazság kiderítése számára kardinális fontossággal bír, s egy ügy megoldásához fontosnak tart megfigyelni minden egyes, apró részletet. A Tragdia három felvonásban című műben így szólt egyszer a belga detektív: „Modemoiselle, én nyomozok, nem szoktam ítélkezni.” Az ítéletet inkább Japp-ékre, és Istenre bízza (lásd: Gyilkosság az Orient Expresszen).
Míg barátaihoz és ügyfeleihez a „maga módján” kedves is tud lenni, addig a leleplezett gyilkossal szemben nem ismer könyörületet. Olykor előfordul, hogy hagyja, hogy a leleplezett bűnöző például magához vehessen valamilyen mérget, vagy pisztolyt – még a börtönbe szállítás, és az akasztás előtt, – de ez nagyon ritka. Az pedig még ritkább, hogy a bűnös(öke)t futni hagyja, – erre talán az egyik legismertebb kivétel a: Gyilkosság az Orient Expresszen című mű. Poirot a könyvekben is mélyen vallásos, és ezt az utóbbi filmek némelyikében egyre jobban kihangsúlyozták a készítők, a korábbiakhoz képest (és szerintem ez nem is baj, – bár a fórumokon ez sokaknak nem tetszett). Hogy miért beszél Poirot sokszor harmadik személyben önmagáról? Mert így próbálja mindig az adott szituációt kívülről szemlélni, és így jobban átlátja az eseményeket. Ez is egy jellegzetessége a módszerének. David Suchet munkásságának kiválóságát jól mutatja a számtalan bezsebelt díj, és nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy 2002-ben részesült az angol királyi ház kitüntetésében is, amikor II. Erzsébet királyné a Brit Birodalom Érdemrendjével (OBE) tüntette ki, amiért olyan hitelesen formálja meg a krimi királynőjének világhírű belga detektívét.
A sorozat további érdemei
Egyértelműen ide kell soroljam a korhű jelmezeket és kellékeket, a helyszíneket, és persze a zenét is. A sorozat zenéjét külön is kiemelném: Christopher Gunning 1989 – 2004 között összesen 41 epizódhoz szerzett zenét. Azt kell mondjam, a sorozat főtémája mindenki számára rögtön David Suchet ‘Poirot’-ját juttatja eszébe. Volt alkalmam beszélgetni Christopher Gunning-gal is, és rákérdeztem, hogy miért nem ő szerzi az elmúlt évadokban a sorozat zenéjét. Annyit tudott a kérdésre válaszolni, hogy a csatorna nem kérte fel 2004 után a zeneszerzői feladatokra, pedig nagyon szeretett dolgozni a produkción, és sajnálja a nélkülözését. Gunning olyan sokszínű zenét komponált, hogy azt könnyedén tudta alkalmazni a különböző országokban játszódó epizódokhoz is (pl.: Halál a Níluson, A Rhodosz-i háromszög, Poirot karácsonya). A későbbi epizódok (s így a 13. évad) kapcsán az az egy dolog vigasztalt a zenével kapcsolatban, hogy néhol hallhattuk a Poirot-téma dallamát felcsendülni. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lehet egy sorozat számára a zeneszerző kiléte.
Sajnos a 2000-es évek változtatásai nem csak a zeneszerzői posztot érintették. Ez azért fontos, mert ez a korszak nagy változtatásokat eredményezett a sorozat életében. Így például az addig megszokott és közkedvelt karakterek – Hastings kapitány, Japp főfelügyelő, és Miss Lemon – 2001-től kezdve mellőzve lettek! A stúdió anyagi okokból kifolyólag érezte úgy, hogy így gazdaságosabb lesz majd a sorozat további kivitelezése. Ehhez hozzá tartozik azonban, hogy az említett karakterek a korábbi epizódokban sem szerepeltek mindegyikben (amelyikben láthattuk őket). Azért szerepeltették őket olyan részekben is, amelyekben eredetileg nem is szerepeltek, hogy feldobják a részek hangulatát. …és hát valljuk be, ez sikerült is!
A 2001 utáni filmekben komorabb, és kissé vontatottabbá vált a történetelmesélés, és szinte teljesen eltűnt a vidámság a sorozatból. Így hát nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy az utolsó részekre visszatérnek a rég látott, de annál inkább szeretett karakterek. Azért azt is pozitívumként említem meg, hogy a Poirot sorozatnál szerencsére nem követtek el olyan sok lényegi változtatást, mint amit az újabb Miss Marple évadok esetében láthatunk (lásd: olykor a gyilkossági módok, és a gyilkos szerepének megváltoztatása; valamint, hogy olyan epizódban is szerepel Miss Maple, amelyben eredetileg nem).
Ami tetszik még Poirot karakterében, hogy soha nem adja fel, és bár sokszor el van telve magától, a maga módján mégis szereti barátait (Hastings, Japp, és Miss Lemon) és kitartanak egymás mellett, – ez nagyon jól megmutatkozik a filmekben is. A sorozatban rend szerint Hastings és Japp szolgáltatja a vicces jelenetek forrását.
- Úgymond, Japp főfelügyelő (Philip Jackson) formálja meg a „tipikus” rendőrfőnököt, aki bár buzgón dolgozik, de mindezt csekély sikerrel teszi. E problémájában segíti ki gyakran Poirot. Gyakran élcelődnek egymással Poirot-val, de mindez a jómodor határán belül van. ‘Az Ackroyd-gyilkosság’ című epizódban sok év után először találkoznak egymással. A filmben kimondottan jó érzés volt újra együtt látni párosukat, és a zene is nagyon felidézte a régi szép időket.
- Hastings kapitány (Hugh Fraser) nem az a tipikus Einstein, bár a szíve a helyén van, és a nőkkel is mindig nagyon udvarias, – ugyanakkor őket többnyire nem tudja megfejteni, és mindig a legjobbat feltételezi róluk (meg kell jegyeznünk, hogy ez egy Agatha Christie regényben egészen felelőtlenségnek számít).
- Miss Lemon rend szerint Poirot „S.O.S.” megoldása, amikor a detektívnek a távolból van szüksége valamilyen információra; s mindemellett jól passzol a detektív irodájába is, mivel ő is rend szerető, – ami Poirot esetében csak is jó lehet. A sorozatban méginkább kicsinosították az őt megformáló színésznőt (Pauline Moran), és több szerephez juttatták, mint amit eredetileg az írónő szánt neki. Többször is vicces párbeszédbe keveredik munkatársaival.
Azt hiszem, kedvenc színészeink ezzel a pár mondattal képesek leírni mindazt, ami ezt a sorozatot értékessé tette. Mind a sorozat munkálatai alatt, és azóta is baráti viszonyt ápolnak. Számukra is nehéz (volt) az utolsó forgatási nap és az elválás, amiről így nyilatkoztak (a The Guardian* c. újságnak):
- David Suchet (M. Poirot): „Még nem teljesen gyászoltam meg őt. […] Azt hiszem, hogy idővel ki fogok lábalni ebből a letargiából. Hiányozni fog az életemből, amíg meg nem halok. De mindenkinek megvan a maga ideje. És ez az övé volt. […] Nem tagadom, ez volt a legnehezebb napom az egész karrieremben. Poirot volt a legjobb barátom, része a családomnak, az életemnek. Együtt éltem, lélegeztem ezzel az emberrel. És most el kell őt engednem. Ő tette számomra lehetővé, hogy most ott tartok, ahol. Nem tartom valószínűnek, hogy most itt tartanék, ha ő nem lett volna. Ő adott nekem biztos talajt a lábam alá, stabilitást ebben a bizonytalan szakmában, amit hivatásomnak választottam.”
- Hugh Fraser (Hastings): „Poirot és Hastings teljesen ellentétes személyiségek. […] Miközben irritálják egymást, nagyon erős közöttük a kötelék is. A legutolsó epizódban (Függöny) már idősek, és Hastings nagyon betegen találja Poirot-t. Hiába telt el az utolsó találkozásuk óta sok év, még mindig nagyon közel állnak egymáshoz. […] Nagyon jó móka volt együtt dolgozni dolgozni Daviddel, Paulinnel és Philippel. Halálosan komolyan, és keményen dolgoztunk, de élveztük minden percét. […] Nagy örömmel tértem vissza a sorozatba, és mindig szép emlékkel gondolok majd Hastingsre.”
- Pauline Moran (Miss Lemon): „[…] nagyon örülök, hogy az utolsó évadban lehetőségünk adódott elköszönni a nézőktől, és az általunk megformált figuráktól. Amikor visszatértünk a forgatásra, olyan érzés volt, mintha sosem szálltunk volna ki a sorozatból. Azt hiszem, minimum egy évszázadnak kell ahhoz eltelni, hogy bárki újra megformálja majd Poirot-t, mert David Suchet olyan mély benyomást tett a nézőkre, hogy teljesen összeforrt az arca a szereppel.”
Az elmúlt nyáron volt alkalmam Londonban járni, és felkerestem a Charterhouse Square-en álló Florin Court hotelt, ahol a Poirot sorozatot is forgatták, – itt volt Poirot lakása sokáig, ami a könyvben Whitehaven Mansions néven szerepelt. Sajnos pont pár nappal az előtt égett le a forgatási hellyel átellenben lévő oldalon egy lakás, mielőtt ott jártam, de azért még szerencsére tudtam képeket készíteni a felújítás előtt. A ház előtt van egy külön kapuval elzárt igényes kis park. Természetesen „stílusosan” meghallgattam ott a Poirot-zenét. Az érzés ott lenni, – egy rajongó számára felejthetetlen emlék marad.
Egy másik londoni kötődés Agatha Christie kapcsán, a 2012-ben állított emlékmű. A domborművön Agatha Christie mellszobra található, körülötte a leghíresebb köteteinek címeivel, és persze a David Suchet álatal megformált Poirot, és a Joan Hickson által alakított Miss Marple figuráit is felfedezhetjük rajta. Érdemes megnézni őket!
***
Végül, ide is elérkeztünk. 25 tartalmas év, 70 epizód! Emlékszem, hogy még kis srác voltam, amikor Magyarországon a Szív TV-n adták először a Poirot c. sorozatot, akkor ismertem meg, és onnantól nem volt megállás. Faltam a könyveket, a sorozatot, és a filmeket is. Nehéz volt végig nézni az utolsó részt, de az a tény vigasztal, hogy újra tudom olvasni, illetve nézni a kis belga detektív történeteit. Mindössze 4 novellát nem filmesítettek meg, mert másik 4 epizóddal sok volt az átfedés; illetve a Fekete kávé című színdarabot sem filmesítették meg, amit később Charles Osborne szerkesztett át könyv formátummá, bár David Suchet és társai 2012-ben eljátszották a darabot egy londoni színházban.
Poirot és én – David Suchet ezzel a címmel adta ki 2013 végén új könyvét, ami lényegében egy interjú kötet. Én már nagyon vártam, hogy magyarul is kiadják, érdekel minden kis apró részlet. Fantasztikus könyv lett, minden rajongónak ajánlom.
Úgy gondolom, hogy a Poirot karaktere által közvetített erények és értékek (kitartás, hit, logikus gondolkodás, barátság, bátorság,…) nem egy múlt évszázadi, elrugaszkodott gondolkodásmódot tükröznek. Sőt – ha lehet ezt mondani -, ezek az értékek napjainkban is ugyan olyan fontossággal bírnak, mint amikor Agatha Christie először vetette papírra Hercule Poirot történetét…
„Ég áldja, cher ami. […] Nem vadászunk többé, barátom. Itt vadásztunk először – és utoljára… Szép idők voltak. Igen, szép idők voltak…”
/Agatha Christie: Függöny – Poirot utolsó esete, 244.o./
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
* http://www.theguardian.com/tv-and-radio/2013/nov/10/poirot-tv-captain-hastings-hugh-fraser
