„Én nem elsősorban gyerekeknek készítek filmeket, hanem a mindannyiunkban bennünk élő gyereknek, legyünk akár hat vagy hatvan évesek.”
/ Walt Disney
A Walt Disney-től származó fenti idézet remekül passzol a Pixar súdió legújabb alkotásához, a héten a mozikba kerülő AGYMANÓK-hoz (Inside Out). Hogy miért, azt az alábbi (spoilermentes) bejegyzésben igyekszem megválaszolni. Idén már részem volt egy remek animációs rajzfilmben – Shaun, a bárány -, melyet szerintem nemes egyszerűséggel nevezhetek 2015 talán (egyik) legszórakoztatóbb filmjének. A bárányos filmnél is pont a fenti idézettel kezdtem bejegyzésemet, ugyanis mindkét filmnél vegyesen – gyerekek és felnőttek egyaránt – foglaltunk helyet a moziban, várva, hogy egy rövid időre újból feleleveníthessük gondtalan gyermekkorunkat. Ugyanakkor, ami sikerült a Shaun, a bárány-nak, az az Agymanók esetében máshogy működött. Hogy miért…?
Mert, bár mindkét film a 6 éves korhatárbesorolást kapta, mégis más a a két film célközönsége. Még mielőtt mindenki a torkomnak esne, leszögezném, hogy nem a két filmet szeretném összehasonlítani, hanem a nézősereg megszólításának pusztán egy érdekes aspektusát szeretném megvilágítani. Míg a baris-film esetében egy árva szó – mondat meg pláne – nem hangzik el, addig az Agymanók c. filmben a nézőközönség számára rengeteg feldolgoznivaló akad. Ez az egyik alapvető különbség a két film között, mindannak ellenére, hogy mindkettő 6-os besorolást kapott. Míg előbbinél a kisgyerekek és mi, felnőttek is (!) sírva röhögtünk a film poénjain, addig az Agymanók alatt a gyerekek végig síri csöndben voltak. Itt álljunk is meg egy szóra, mert úgy vettem észre, hogy a film körül ez a kérdés okozza leginkább a kalamajkát. Bár a plakáton és a trailer-en is a 6-os korhatárbesorolás áll, ez a rajzfilm nem a kisgyerekeket akarja (főleg) megszólítani. És itt van a bibi, amikor a kedves szülő elhozza az öt-hat éves gyerkőcöt, aztán a kis csöppség csendben üli végig a másfél órás rajzfilmet. Bár néhol hallani lehetett, hogy a film alatt ment a ficergés vagy a sus-mus, általánosságban véve olyan síri csend honolt a moziban, amiben animációs film alatt még soha nem volt részem. És most nem csak a saját tapasztalatomból indulok ki, mert szándékosan utána néztem az interneten, hogy más felnőttek ill. szülők is ezt tapasztalták-e saját gyerekükön? Ami azt illeti, igen!
Az a probléma forrása, hogy az előzetes miatt teljesen más történetet vártam, mint amit végül a film nyújtott! De ezzel nem azt mondom, hogy nem tetszett a film, sőt! Ez a film – a mai gyerekek gyors szellemi éréséből fakadóan – nem feltétlenül való a 10-11 év alatti gyerekeknek. Nem, mintha olyat látnának benne, amit nem lenne szabad,, csak pusztán nem értenék a film túlnyomó részét. Bár egy-két fontos momentumot ki tudnak ragadni belőle, de az egész történetet önmagában véve nem tudják ételmezni. Érzelmek, fogalmak, álmok, és még megannyi kérdés kerül elő ebben a filmben, melyek megértéséhez – úgy hiszem – szükségeltetik az imént említett kor. Ne értsen senki félre, nem nézem butának senki gyerekét sem, de én a moziban ezt láttam, hallottam, valamint az interneten is erről a kérdésről folyik a vita. Pár éve még a 12-14 éves korhatárt említettem volna, de a mai gyerekek már olyan gyorsan fejlődnek – mind fizikális, mind pedig érzelmi szinten -, hogy a tíz éves kor lenne szerintem e filmnél az optimális.
Mégis, akkor miért ajánlom mindenképp megtekinteni az Agymanók c. filmet? Mindazok ellenére, amiről az imént beszéltünk, a (kicsit nagyobb) gyerekek számára is rávilágíthat több olyan kérdésre, melyet már megpróbál(hat)tak megválaszolni saját maguknak, vagy talán pont e film kapcsán fogalmazódnak meg bennük az új kérdések. De a felnőttek számára is tartogat kérdéseket a film:
- Mennyire temettük el gyermeki-énünket az évtizedek során?
- Mely érzelmek dominálnak leginkább az életemben?
- Tudunk-e eléggé lazítani a dolgos, szürke hétköznapok közepette?
- Hogyan viszonyulok a saját gyereke(i)mhez játék közben? Tudok-e vele együtt örülni dolgoknak?
- Vajon az én gyereknevelésem mennyiben hasonlít szüleim gyerekneveléséhez? (stb.)
Ugyanakkor minden jóérzésű felnőtt érdekében meg kell említenem, aki még nem látta a filmet: ugyebár, a rajzfilmek előtt le szoktak vetíteni egy-egy rövidfilmet. Így volt ez most is. Jelentem alássan: borzalmas volt! Az ukulelére énekelt ismtlődő kornyika, valamint a két vulkán szerelmes dala valami észveszejtően idegörlő volt. Ahogy láttam, a moziban már többen is meg akarták nézni, hogy tényleg jó terembe ültek-e be? na, de ugorjunk vissza az Agymanók-hoz!
Hadd szögezzem le, hogy az Agymanók ötlete egyszerűen zseniális! Ötletes, friss és kreatív. Korunk társadalma amúgyis rá van kattanva a nemi sztereotípiákra, így hát azt vártam, hogy ebbe a témába fognak belekapaszkodni a készítők… A filmet az a Pete Docter rendezte, aki korábban elhozta nekünk a Szörny Rt. (2001), valamint a Fel! (2009) c. filmeket is. Már a Fel! c. filmben is megfigyelhető volt, hogy hiába rajzfilm, a mondanivalója miatt még sem annyira a gyerekek számára készült, – sokkal inkább a felnőtteket szólította meg, akik már több ízben is kénytelenek voltak elengedni bizonyos személyeket vagy dolgokat az életükből. Ezzel nem azt mondom, hogy egy kisgyerek (sajnos) nem találkozhat ilyennel, de természetesen egy felnőtt egészen másképp értelmezi ezeket az eseményeket. Míg a felnőtteket az új dolgok elfogadására tanítja a film (lásd: az apa új állása miatt egy másik városba kell költöznie az egész családnak), addig a gyerekek számára előre vetíti, hogy bizony az ő életükben is előbb-utóbb változni fognak bizonyos dolgok, pl. (ahogy a filmben is) egy költözés, és az ebből fakadó bonyodalmak: új lakás, új környezet, új iskola, új barátok… Riley Anderson is ezekkel a problémákkal küzd a filmben, s mindeközben a fejében lakó kis manók – név szerint: Derű, Bánat, Majré, Harag, Undor – próbálják a San Francisco-ban élő 11 éves kislány érzelmeit kontrollálni különböző gombok, karok és egyéb panelek segítségével. Ahol ennyi érzelem van kis helyen, ott garantált a bonyodalom… Nem is spoilerezem le a történetet, mert érdemes megtekinteni a filmet!
Amit leginkább hiányoltam a filmből: az apa és az anya agyi működésének különbségeiből szerettem volna (sokkal) többet látni! Az előzetesek azt sejtették velem, hogy a film leginkább a férfi és a női agy működési különbségeinek parodikus bemutatásáról fog szólni, ehhez képest max. 2-3 percet kaptunk a várva-várt poénokból. Nem mondom, hogy nem volt látványos a film, de a történet hagyott bennem egy jó adag hiányérzetet.
Ugyanakkor ügyesen és viccesen próbálja szemléltetni egy tizenegy éves kislány agyi és érzelmi működését. Illusztrálisan próbálja bemutatni a közönség számára (például): a REM-fázisok, az érzelmek, a rövid- és hosszútávú emlékek, a tudatalatti és az emberi személyiség (a filmben: személyiség-szigetek vannak) működését. Számtalan gyereknek van képzeletbeli barátja, s a filmebn Riley-nak is van egy: Bim-Bam, a vattacukorból készült elefánt. E képzeletbeli barátnak központi szerepe van Derű és Bánat történetében, de ennél többet nem szeretnék elárulni erről a szálról. A film több alkalommal is operál azzal a jelenséggel, amikor csak úgy hip-hopp, egyszer csak eszünkbe jut egy olyan dal (a filmben egy rágógumi reklám zenéje), amit kimondottan rühellünk, de mégis neki állunk dúdolni a legváratlanabb pillanatokban. Az álomvilág, valamint a manók Központja is kimondottan ötletesen lett megvalósítva funkcióját tekintve, s a film látványvilága valóban érdekfeszítő lett. Ugyanakkor a 3D szerintem totál felesleges volt ebben a filmben (is), mindannak ellenére, hogy az animációs filmeknél sokkal jobban át szokott jönni a 3D-élmény, mint az utólag konvertált, vagy csak részben 3D-ben forgatott filmek esetében. A filmzene nekem nem igazán nyújtott maradandó élményt (Michael Giacchino szerintem inkább a Jurassic World-re koncentrált helyette).
De ez a film – nem is ezekre akarta felhívni a figyelmet, hanem – sokkal inkább az érzelmeinkre próbált hatni. A film végi jelenet ennek éles bizonyítéka: mind a kis Agymanók, mind pedig Riley és családja körében olyan fontos változások – és nem utolsó sorban: fejlősdések, előrelépések – következnek be, melyek a néző szemébe is könnyet csalhatnak. Ahogy Walt Disney is mondta: „Minden nevetésben ott van egy könnycsepp is.”
Jómagam, a Párommal néztem meg a filmet, és – bár kicsit másra számítottam, mint amit végül kaptam, de – szerintem érdemes megnézni az Agymanók-at fiatalnak, s felnőttnek is egyaránt! Mindemellett, talán ez a film is apropótul szolgálhat egy (újabb) közös beszélgetésre, mely által jobban megismerhetjük önmagunk és társunk, vagy családtagunk érzelmeit és gondolkodásmódját. Napjaink társadalmában szerintem az egyik legfontosabb dolog a társas kapcsolatainkban: hogy beszélgessünk (és meghallgassunk). Nagyon remélem, hogy ha készül folytatása a filmnek – már pedig, a bevételeket nézve nagyon úgy tűnik, hogy ez előfordulhat – akkor a javában pubertás-korát élő Rileyról lesz szó, vagy ami mégjobb lenne, ha a szülők Agymanóit ismerhetnénk meg jobban… Szerintem, még az első résznél is nagyobb sikert érne el a folytatás. Már alig várom!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
