Aligha élhet olyan ember a Földön, aki ne hallotta volna már Bud Spencer és Terence Hill nevét, vagy ne látta volna legalább egy filmjüket. Jómagam, mondhatni az ő filmjeiken nőttem fel. Leginkább a közös filmjeiket szeretem, és azokból is az ún. vidámabbakat. Bár a korai, 1960-as években készült filmjeiket is láttam, amelyek leginkább a spagettiwestern műfajba tartoznak, de ezekből nekem hiányoznak azok a stílusjegyek, amik a klasszikus Bud & Terence-filmek hangulatát szolgáltatják.
Ami számomra különlegessé teszi az ő filmjeiket, az a sajátos humor, az erőszakmentesség, a két főszereplő folyamatos, de szerethető csipkelődése egymással, és még sorolhatnánk… Azt hiszem, mindenki fel tudja sorolni, hogy miért szereti kedvenc pofonosztó párosunkat. Itt egy remek példa arra, hogy nekem miért ők a kedvenceim. Bármikor újra tudom nézni ezeket a filmeket.
Érdekes dolog, hogy legyen ünnepnap, hétvége, vagy akár csak egy szimpla hétköznap, de ettől függetlenül szinte garantált, hogy ha bekapcsolod a tv-t, akkor összefuthatsz Bud Spencerrel, ill. Terence Hillel. Majd, hogy nem unicumnak számítanak! Számomra olyanok, mint a Reszkessetek betörők!, mert akármikor meg tudom nézni a filmjeiket, egyszerűen nem tudom megunni őket. Feldobják a hangulatot, pedig már vagy ezerszer láttam a poénjaikat.
Szóval érdekesnek tartom, hogy elnézve a nézettségi mutatókat, szinte mindig az első pár helyen táboroznak a Coimbra kuzinok, és a valóság-showkat is rendre maguk mögé utasítják a nézettségi listákon, ami mondjuk ki, nagy szó manapság.
Terence Hill (eredeti nevén Mario Girotti) játékáért már kis koromban is rajongtam. Van benne valami könnyedség, vidámság, ami könnyen megfogja a nézőt. Bud Spencer (születési nevén Carlo Pedersoli) mackós alkata, és durcás megnyilvánulásai ellenére is képes újra, meg újra mosolyt csalni az arcunkra.
A filmjeiket mindig rongyosra néztük a családommal. Jó dolog néha kikapcsolni, és megnézni egy „igazi”, vidám filmet, ami mentes a CGI-technikától, és a vértől. Erkölcsi mondanivalót (is) hordoznak magukban filmjeik (barátság, hűség, kitartás, optimizmus) mind amellett, hogy még szórakoztatnak is. Tisztelem bennük, hogy mindketten kitartóak. Mind az életükben, a munkájukban, mind pedig a családjukban és barátságukban példa értékűek lehetnek sok mai „sztár” (és hétköznapi ember) számára is.
Bud és Terence még napjainkban is összejárnak néha napján, együtt készítenek el egy tál jóféle spagettit, és beszélgetnek egy jót. Bud Spencer kiadott egy önéletrajzi könyvet Különben dühbe jövök címmel, amit bátran ajánlok mindenkinek, mert nagyon egyedi stílusa és jó humora van Carlo Pedersolinak (Bud Spencer eredeti neve).
Kedvenc filmjeim a Coimbra kuzinoktól:
-
- Az ördög jobb és bal keze 1. (1970)
- Különben dühbe jövünk (1974)
- Bűnvadászok (1977)
- És megint dühbe jövünk (1978)
- Én a vízilovakkal vagyok (1979)
- Kincs ami nincs (1981)
- Nyomás utána (1983)
- Nincs kettő négy nélkül (1984)
- Bunyó karácsonyig (1994)
A különálló filmjeik közül ezek a kedvenceim:
- Nevem senki (1973) – Terence Hill
- Banános Joe (1982) – Bud Spencer
- Don Camillo (1983) – Terence Hill
Ezen kívül pedig, szívből ajánlom Nektek a másik kedvenc könyvemet a két pofonosztó legendáról, Bud Spencer és Terence Hill krónikák címmel (lásd: felső képen), amire megérte várni, hogy magyar nyelven is megjelenjen a boltokban. Jut eszembe, Az ördög jobb és bal keze az egyik kedvenc zeném és filmem a párostól. Persze ezek közül talán nem a legfontosabb, de a zene még is szerves részét képezi filmjeik sajátos hangulatának. Ki ne ismerné a Kincs, ami nincs, a Különben dühbe jövünk, vagy a Nincs kettő, négy nélkül dallamait?
Sokat tudnék még írni róluk, de szerintem ennyi is elmondta már, hogy mit is szeretek és tisztelek bennük. Ezt támassza alá egy 2010-es videó is (lásd: az alábbiakban), amely bemutatja, hogy mindketten megkapták a David di Donatello-díjat.
Ez egy életmű díj, ami tulajdonképpen a legjelentősebb olasz filmművészeti díjnak számít. Egyben öröm, és megható dolog volt számomra látni, hogy az egész stúdió felállva tapsolt, amikor a két legenda belépett a színpadra. Az alábbi videóban látható, hogy a kedves fogadtatásra mindketten megilletődtek. Amikor a tapsvihar közepette Bud Spencer átkarolta Terence Hillt, az szerintem egy igazán megindító pillanat volt…
Úgy hiszem, ők mindketten példaképek. Számomra mindig is azok lesznek. A világ kevesebb lenne nélkülük. Isten éltesse őket, még nagyon sokáig!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
