Kemény fába vágta fejszéjét Christopher Nolan, amikor elhatározta, hogy filmre viszi Homérosz epikus történetét, az Odüsszeiát. A görög hősök trójai győzelmét követő, viharokkal, gyötrelmekkel és kalandokkal tűzdelt több ezer éves mitikus kaland mindannyiunk számára ismeretes iskolai tanulmányainkból, így beszámolómban nem árulok zsákbamacskát, természetesen „spoilerekkel” írok majd a filmről. Jómagam tegnap láttam a filmet premieren, s azóta is hatása alatt vagyok. Nehéz lenne megfogalmazni két mondatban, hogy miért. Nem is tudnám. Rövidesen bővebben is kifejtem, hogy milyen várakozásokkal (vagy épp, hogy aggodalmakkal) készültem a megtekintésére, s hogy végül hogyan jutottam el odáig, hogy újra látni akarom a filmet. Nem lett tökéletes, nem lett szó szerinti adaptáció, de mégis… a maga nemében egyedülálló alkotás lett, melyről bátran ki merem jelenteni, hogy ott lesz a helye a Nolan-gyűjteményemben a Tökéletes trükk, a Sötét Lovag-trilógia, a Csillagok között, és az Eredet mellett.
Ha úgy vesszük, Nolan most sem sem hazudtolta meg önmagát, ezúttal is egy hősi eposzba nyúlt bele. Ha van ilyen kategória, hát az Odüsszeia pont az. Mondhatni, Odüsszeusz az első szuperhős a világirodalomban… hangozzék bármilyen furcsán is. Bruce Wayne (Batman), Joseph Cooper (Csillagok között), és most Odüsszeusz karaktere által a rendező egy-egy olyan hőst mutat be – viseljen köpenyt, szkafandert vagy bronz vértet –, akik állhatatosan küzdenek egyvalamiért: az emberiségbe vetett hitük miatt. Nolantől sosem álltak messze a hányattatott sorsú, ám végül rögös utakon hazataláló hősök, és igen, itt pl. a Csillagok közöttre gondolok, mely nagy kedvencem (természetesen Hans Zimmer filmzenéje is). S, ha már itt tartunk, Matt Damont is rendre megtalálja a tipikus sorsára hagyott karakterek szerepeit (előbbi mellett a The Martian).
Erős a gyanúm, hogy a 250 millió dollárból készült, 173 perc hosszúságú filmet megannyi neves díjra, no meg persze tömérdek Oscar-ra fogják nevezni. Ami azt illeti, nem is ok nélkül. Na, de lássuk inkább, milyen fából faragták Nolan Odüsszeuszát!
∴
„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott, s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta, s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szívében…”⁄ Homérosz (Odüsszeia)
A 2026-os filmben Odüsszeusz sokkal erkölcsösebb, mint az eddigi feldolgozások bármelyikében. Igen szokatlan volt látni a görög hőst ilyen acélos hűséggel és felelősségtudattal, hisz’ jóformán arra számítottam, hogy Nolan is elcsábul a hollywoodi trend felé és az eredeti műhöz képest még jobban kiszínezi majd a hős karakterét. Szerencsére nem így lett. Inkább lefaragott minden göcsörtöt a fa törzséről, hogy csak a hérosz eposzi jelentőségét csodálja a néző. Épp ezért, a film legszembetűnőbb jellemvonása Matt Damon karaktere kapcsán talán pont a morális- és racionális elvekhez való ragaszkodás, mely merőben szokatlannak tűnhet egy cirka 3.200 évvel ezelőtt játszódó történetben.
Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy Nolan sem betűről-betűre ültette át Homérosz irodalmi klasszikusát, ám ez korántsem zavart annyira, mint mondjuk a Trója (2004) istenektől és mitológiától lecsupaszított popcorn-mozija esetében. A rendező sokkal inkább interpretálta a trójai háború és Odüsszeuszék sanyarú sorsának eseményeit, így viszont már jobban bele illett a képbe az, ahogyan főhősünk jellemét formálta. Nem öncélú, giccses változtatásokat eszközölt. Persze, voltak jelenetek és karakterek, melyekre kifejezetten kíváncsi lettem volna, ám végül nem kerültek bele a moziváltozatba (ki tudja, talán, ha lesz rendezői verzió, abban láthatjuk majd őket). Hiányoltam például az eredeti műből, mikor Polüphémosz segítséget kér (emlékeztek a „Senki sem!”-re kötelező olvasmányainkból?), de Hermész felbukkanására is kíváncsi lettem volna. Bár én is vagy ezer éve olvastam, de ha emlékeim nem csalnak, az istenek nemigen avatkoztak be személyesen a történet cselekményébe, kivéve Pallasz Athénét, no meg Poszeidónt. Talán épp ezért nem láthattuk Hermészt sem felbukkanni szárnyas kis topánkájában… Legalább Nolan következetes volt.
Pallasz Athéné (Zendaya) kapcsán egy picikét megszegem ígéretemet és kivételesen nem árulok el egy apró titkot, mely csak a film végén válik világossá az új néző számára. Ez a jelenet ugyanis tökéletesen megmagyarázza Nolan interpretációját és Odüsszeusz karakterének jellemét. Bár nem egy gigászi csatajelenetről van szó, de mégis… számomra ez volt a film egyik olyan jelenete, mely engem igazán megérintett.
Igazán emlékezetesre sikerült az a jelenet, mikor Ithaka királya felfedi kilétét az íjászverseny során. Igen, pont a történet végével kezdem, de nem ok nélkül. Itt megemelem kalapom a háromszoros Oscar-díjas svéd filmzeneszerző, Ludwig Göransson előtt. És persze Nolan előtt is. Egyszerűen tökéletesen, majdhogynem keretszerűen építették bele a film azon aprócska mozzanatát, mikor Odüsszeusz megpendíti íján az ideget (először a film eleji visszaemlékezésben) a palotában rendezett verseny során. Szinte beleremegett a terem! Aztán megdörrent az ég is… majd minden körülötte álló karakter a koldusgúnyába bújt vénemberre tekint – és ekkor mi már tudjuk, és ők is tudják, hogy erre bizony nagyon rácsesztek. 🙂 Ezek azok az elemek, melyek egy hős visszatérését emlékezetessé teszik, s ezt a nagy „leleplezést” imádtam a ’97-es változatban is.
Erről a zenéről beszélek (és természetesen itt az egész album is meghallgatható, ha valaki fogékony rá), 02:33-nál hallható az említett rész, majd pedig következik a nagy leszámolás:
És ha már szóba került a filmzene, akkor érdemesnek tartom megemlíteni azt a részletekbe menő alaposságot, mellyel Ludwig Göransson beleásta magát a bronzkor zenei világába. Bár jómagam is kedvelek számos track-et zenei repertoárjából, ám kissé túlértékeltnek tartom a svéd munkásságát (ízlések és pofonok). Mikor megtudtam, hogy Nolan újfent, immár harmadszor (a Tenet és az Oppenheimer után) őt kérte fel zeneszerzőnek, kétkedve fogadtam a hírt. A végeredmény viszont kellemesen meglepett! Nos, a minap mutattak be egy kb. 20 perces behind the scenes-videót a film készítéséről, s ebben Ludwig arról beszél, hogy a zene megalkotásakor igyekezett – a bronzkorból kiindulva – minél több fém eszközt bevetni a kívánt hatás elérésének érdekében. (Mint anno Michael Giacchino a LOST esetében, amikor a lezuhant repülőgép roncsaiból is hangszereket és hangeffekteket varázsolt.) A teljes kulisszák mögötti film (jelenleg) itt elérhető magyar szinkronnal, a filmzenét érintő részt pedig itt, alább külön is meg tudjátok nézni. Megtudhatjuk például, hogyan keltették életre az ókori görög hangszert, melynek hangját évezredek óta nem hallhattuk (aulosz), de a líra hangszer filmbéli szerepéről is megtudhatunk érdekességeket. Előbbi hangszer egyébként az Odüsszeusz c. track legelején hallható, mely téma számtalanszor visszaköszön a film során és talán az egyik legérzelmesebb feldolgozásokat kapta. A filmben két olyan jelenet is akadt, amikor Ludwig fantasztikus érzékkel tette egyre fokozódóvá a zenét, ezáltal növelve a nézőben növekvő feszültséget: Trója elfoglalásakor és a filmvégi leszámolás során (mivel tudjuk, hogy a kérők megszegték Zeusz törvényét, így jobban dukál számukra az igazságtétel kifejezés). Megmondom őszintén, amennyire kétkedve fogadtam Göransson zenéjét, annyira megtetszett. Olyannyira, hogy már nem is tudnék más aláfestő zenét elképzelni a mozihoz. Mit aláfestő zene? A zene együtt él a filmmel, szó szerint szimbiózisban vannak egymással. Ha kell, melankolikus, ritkán, de akkor kimondottan fenséges, és sokszor pedig a lehető legkifejezőbben érzékelteti a drámát.
A látványvilágra (Hoyte van Hoytema-nak köszönhetően) egyáltalán nem lehet panaszunk, sem pedig a hanghatásokra. Egyetlen díszletet (Ithaka palotáját) építették fel részben egy hollywoodi stúdióban, ugyanakkor a további valós és épített, vagy a romokat díszletekkel kiegészített forgatási helyszínek valóban azt az érzést keltik a nézőben, mintha mindaz, ami a vásznon történik, cirka 3.200 évvel ezelőtt történne a szemünk előtt. A monumentális történetet a hollywoodi stúdió mellett öt országban vették fel: természetesen Göröghonban, Skóciában, Izlandon, Marokkóban és Nyugat-Szaharában.
És ha már a kézzelfoghatóság érzékeltetésénél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy Christopher Nolan az egész filmet 70 mm-es IMAX-filmre rögzítette, ami ezidáig egyedülálló a maga nemében Hollywoodban. Eddig erre többek között azért nem volt példa, mivel bár szemkápráztató látványt és élményt nyújt egy ilyen felvétel, amellett, hogy piszok drága, hatalmas utómunkát is igényelne egy ilyen formátumban felvett film, ezért eddig csupán bizonyos, monumentálisnak ígérkező jelenetekkel próbálkoztak a rendezők. Nolan viszont nem érte be ennyivel… Ő nem az a rendező, kérem! Készíttetett egy (nincs rá jobb szó) ládát, amibe belehelyezték az IMAX-kamerát, s közben az elnyelte a gép jellegzetes, kattogó hangját. Et voilá! Le merném fogadni, hogy egyedülálló élmény lehetett ilyen moziban látni a filmet, még nem volt IMAX-hez szerencsém. De ha tehetitek, ne hagyjátok ki az élményt és meséljetek róla.
Agamamnón jelmezével azért még mindig hadilábon állok valamelyest, mert nem hiszem, hogy Mükéné királya egy Batman-gúnyában grasszált volna a harctéren. Mindenesetre hatásos dizájnt kapott, azt azért meg kell hagyni. A rendező egyébkent nyilatkozott Agamemnón batmanszerű páncéljának színválasztása kapcsán: szándékosan ruházták fel vértjét színpompás küllemmel (arany, ezüst és bronz keverékével), mert e színeket akkoriban csak és kizárólag a leggazdagabb, legprominensebb emberek engedhették meg maguknak.
Az Íliász és az Odüsszeia daktilikus hexameterben íródott, s bár évszázadokon át úgy tartották, hogy e két mű egyazon szerzőtől származik, az egzegéták hosszas tanulmányozásainak köszönhetően mára szinte egyértelművé vált, hogy a két történet szerzői közt akár évszázadnyi idő is eltelhetett. Kezdetben feltehetően görög ünnepeken énekelve, szavalva adták tovább az idősebbek e mondák cselekményét az ifjaknak, míg végül a szerző(k) papiruszra vetették történeteiket. Itt kiemelném a magyar szinkront, mely a legtöbb esetben a már jól megszokott szinkron-casting párosításokkal operált. Mivel még egyszer biztosan megnézem moziban, angol nyelven is látni akarom. Tetszett, hogy sok ízben megtartották a régies nyelvezetet a magyar változatban. Kíváncsi leszek az eredeti angol nyelvű változatra is, mert arról több negatívumot is hallottam már.
„(…) mint mikor isteni sarjért, hókarú szép Helenéért hosszú kilenc évig verekedtél folyton a trósszal, sok férfit döftél le a rémületes viadalban.”
/ Homérosz (Odüsszeia)
Trójai – avagy „Szép” – Heléna (Lupita Nyong’o) és Ellen Eliot Page szerepeltetése már a marketing-kampány kezdete óta felkorbácsolta a film körüli várakozásokat. Mondhatnám azt, hogy a negatív reklám is reklám, de nem hiszem, hogy a nézők csak amiatt ülnének be a moziba, hogy a film után elmondhassák, hogy „ugye megmondtam, hogy Nolan woke-ozása meggyalázta Homéroszt!” Oké, én is szörnyülködtem eleinte, hogy hová tették a castingosok a szemüket. De ássunk egy kicsit mélyebbre a kérdéskört illetően, ugyanis bizton állíthatom, hogy e két castingnak az égegyadta világon semmi ráhatása nincsen a történetre, ami miatt negatívan tudnám értékelni azt fényképezésében, vagy mondanivalóját illetően!
- Trójai „Szép” Heléna: Homérosz a közhiedelemmel ellentétben nem írt túl sokat expeditíve a gyönyörű asszony külsejéről – kivéve persze, a bőre színéről. Igen, a vak is láthatja, hogy Heléna fekete- és nem fehér bőrű a filmben, azonban a produkciót látva végül hajlandó voltam szemet hunyni e drasztikus változtatás fölött. Ha filmes, szakmai szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor a rendező szíve joga, hogy ne egy Diane Kruger (Trója) fizikális adottságaival megálldott színésznőt szerződtessen a szerepre, elvégre adaptációról beszélünk. Úgy gondolom, hogy egy ilyen jelentőségű belenyúlás (főleg, ha ilyen kvalitású történetről beszélünk), csak akkor lehet indokolt, ha a változtatás nem öncélú, ellenben magyarázatot nyer a játékidő során. Jelen esetben én nem kaptam választ e kérdésre. Itt egy aprócska kitérőt hadd ejtsek meg: Kicsit olyan tapasztalás volt számomra Heléna castingja, mint amit a decemberben érkező HBO-s Harry Potter-sorozat Piton professzora kapcsán éltünk át. Ugyanis J. K. Rowling szintén kerekperec elénk tárta népszerűvé vált karakterének bőrszínét, sőt, Perselus további fizikális jellemzőiről is szót ejtett. És mit mond erre a filmipar…? Szerződésünk egy színes bőrű színészt a szerepre! Amennyiben nem csupán a polgárpukkasztás volt a castingosok feltett szándéka, kíváncsian várom a döntés mögött megbúvó indíttatás magyarázatát… Kitérő vége.
- Akhilleusz, te vagy az? Nem, Page nem őt alakítja, nyugi van! Eskü, ha nem tudnám a színész történetét, nem is érdekelne a castingja. Csak ugyebár nagy port kavart a hír, hogy Nolan ismét vele akar együtt dolgozni (az Eredet után). Eliot Szinónt alakítja a filmben, akinek két jelenet jutott a filmben, ám engem leginkább a második fogott meg, melyben utazóink alászállnak Hádészba. Az a látvány és hangulat egyszerűen valami zseniális volt, melyben hősünk Teiresziász-szal és több elhunyttal beszélgetésbe elegyedik.
A film több filmes műfajt is összegyúrt, ahogyan a mítosz szerint Prométheusz agyagból formálta meg az emberiséget: hol dráma (Görögországban mi más is lehetne?), hol háborús eposz, hol szerelmi történet és olykor még thrillerként is megállja helyét. És teszi ezt úgy, hogy remekül tartja fent a néző érdeklődését, hogy az szemét mindvégig a vászonra szegezze. Egy percre sem gondolkodtam azon, hogy mikor lesz már vége, vagy hogy „na, haladjunk má’!„. A narráció (nem szó szerint) azért is tökéletes, mert sokkal izgalmasabb volt a történet a visszaemlékezések tükrében, mintha folyamatában mutatták volna be az eseményeket. Ha már itt tartunk, a műben Odüsszeusz is csupán hazatérése után meséli el egyes történeteit, azokat nem kizárólag a szerző elbeszéléséből ismerjük meg.
A küklopszok szigetén játszódó egyes jelentek kimondottan hátborzongatóra sikeredtek, Nolan fényképészei és hangtechnikusai rendkívül kifinomultan bántak a fényekkel és hangokkal. Amikor csak a barlangban pislákoló tábortűz fénye nyújtott némi támpontot a sötétben botorkáló katonáknak, miközben Polüphémosz a barlang szájához gördítette a hatalmas sziklát… Mintha mi is ott álltunk volna a félelemtől reszkető, a küklopszhoz mérve csupán csöppnyi emberek mellett. Hiába ismertem a történet végkifejletét, e művészi megoldások kiváló hangulatot kölcsönöztek a jelenetnek.
Bár a lótuszevők szigetét kihagyták, azért teljesen mégsem spórolták ki a növényt a sztoriból, ugyanis Calypso szálába átültetve képviseltette magát annak hősünkre gyakorolt hatása.
Kirké szigetén talán még a küklopsznál is groteszkebb jelenetnek lehettünk tanúi, melyhez hasonlót nem túl gyakran láttam eddig – de még az általam piedesztálra emelt Armand Assante-féle Ödüsszeia című 2 részes sorozatban sem (1997). Azt azért meg kell hagyni, hogy annál a jelnetnél azért szépen belenyúltak a szkriptbe (elnézést, mítoszba), de szó mi szó, így is nagyszerű lett. Sőt, a cselekmény ezen pontjának tanulsága talán Odüsszeusz ideáihoz is sokkal jobban passzolt. Azért akadtak olyan jelenetek, melyeknél azt éreztem, hogy lehettek volna kifejtősebben is bemutatva, pl. a laisztrügónok (az emberevő óriások), vagy éppen a sziréneké, de a majd’ 3 órás játékidőnél már vannak bizonyos határok.
Zeusz törvénye kiemelt szerepet kap a cselekmény mozgatórugójaként. Ha esetleg valakinek megkoptak volna az irodalmi és történelmi ismeretei, szögezzük le, hogy Zeusz törvénye nem a forgatókönyvhöz kitalált hollywoodi adalék. E törvény az ókori hellén világban a vendégbarátság törvényeként vált ismertté (görögül: xenia). E törvény több szálon is összefonódik Trója és az Odüsszeia cselekményével. A görög hitvilág szerint maga Zeusz volt felelős e törvény betartásáért, és alkalomadtán a büntetést is könnyű szerrel rótta ki arra, aki megszegte. A görögök Zeusz Xenioszként (vendégbarát ⁄ vendégszerető Zeuszként) hivatkoztak az isteni törvényre, ha egy idegen betért valaki házába. Ekkor először kötelessége volt a szállást adónak beinvitálnia a jöttmentet, megfürdetnie, étellel-itallal ellátnia, s csupán utána kérdezhetett kiléte, s szándéka felől. Úgy tartották, hogy a legfőbb görög isten olykor koldusnak vagy vándornak öltözve járja a földet, hogy próbára tegye annak lakóit. Nem véletlen, hogy mind a könyvben, s ezáltal a filmben is Odüsszeusz egy szakadt koldus képében jut be ithakai palotájába.
A filmben elhangzik e parancsolat kapcsán egy másik is, mely szerint tégy úgy, ahogy másoktól várnád, hogy veled tegyenek. E törvény egyébiránt sokban hasonlít a Jézusi parancsolatra, mely így szól: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Máté 22,39)
Az idén 55 éves Matt Damon Odüsszeusza ebben az adaptációban sokkal kevésbé tűnik a nevével egybeforrt „leleményes”-nek, mint azt a korábbi feldolgozásokban láthattuk. Ezt azért valahol hiányoltam. Az eredeti műben is sokkal vagányabb (ha lehet ezt mondani egy több ezer éves mű főszereplőjére), ellenben Nolan majdhogynem szentté avatta itt nekünk. Azért tegyük a szívünkre a kezünket, Odüsszeusz tett bőven azért Trójában és útjuk során is azért, hogy az istenek megbüntessék érte. Értem a szándékot (fentebb már kiveséztem), de azért én csempésztem volna jellemébe egy kis életet is, hogy ne csak a bűntudattól és bánattól megcsömörlött mitikus hőst lássuk, hanem magát, az embert is.
John Leguizamo (Eumaiosz) játéka aranyat ért számomra. Bár ismertem a történetet, de minden egyes képernyőn töltött percében aggódtam érte, és természetesen Argoszért, a kutyusáért. Robert Pattinson Antinoosz szerepében sokkal jobban lubickolt szerintem, mint tette azt Tom Holland Thélemakhoszéban. Utóbbiról minden jelenetben az a Peter Parker jutott eszembe, aki kardja helyett legszívesebben egy hálóvetővel fegyverezte volna le ellenségét. Anne Hathaway Pénelopéja hol a szőttesét szövögette, hol bánatosan merengett a távolba, hogy halottnak hitt férjét siratta. Nem róhatjuk ezt fel neki, hisz szerepe ebből állt – de mit lehet tenni, ha Hathaway mindezt hitelesen adja elő. Charlize Theron tökéletes választás volt a nimfa, Calypso szerepére. Bár jelenetei jóformán annyiból álltak, hogy Odüsszeusz fejét tömte lótuszvirággal miközben beszélgettek, volt benne valami, amitől az ember elhitte, hogy egy isten több ezer éves leánya, aki 7 éven át látta (köhöm…) „vendégül” a görög hőst. Mindössze azt sajnáltam vele kapcsolatban, hogy azt a szegény, megtévesztett Odüsszeuszt kaptuk közbenjárásának köszönhetően, aki nagy duzzogva tengeti boldog mindennapjait Atlasz titán lányának oldalán, miközben az eredeti műben ennél sokkal többről is szó volt…
ψ
A filmet látva az a gondolat fogalmazódott meg bennem, mintha Nolan, látva világunk önmagából kifordult és meghasonlott valóját, egy olyan vezetőt igyekezne bemutatni – még ha jócskán le is faragott a figura jelleméből és nemes tulajdonságokkal pótolta ki a repedéseket –, aki minden porcikájában állhatatos és hűséges. Akinek tetteit nem csak dalok éneklik majd meg több ezer év múltán is, de akinek döntései alapján a mindenkori ember ideája lehet(ne). Mindazok a negatívumok, melyeket felsoroltam, elenyésznek amellett a tény mellett, hogy Christopher Nolan újra felkerült a térképre az Odüsszeiával. Mert bizony nagyot markolt és sokat fogott. Ha nekem nem hiszel, ülj be egy vetítésre, fogj egy nagy popcornt meg egy üccsit és gyere vissza, meséld el, Neked hogy tetszett! Szerintem nem érdemes kihagyni! Köszönöm a figyelmet!
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
