A Drakula: Egy szerelmi történet vitattathatatlanul az idei év egyik legmegosztóbb filmje lett. A már több, mint 90 feldolgozást megélő vámpírhistóriát már jóformán minden ember unalomig kívülről fújja, így még jóindulattal sem jelenthetjük ki, hogy talán tartogathat még némi meglepetést a történet. No, erre jött Luc Besson és azt mondta: Fogd meg a söröm! A világhírű francia filmrendező – akinek olyan filmklasszikusokat köszönhetünk (a teljesség igénye nélkül), mint Az ötödik elem, a Léon, a profi, vagy a Nikita – egy merőben szokatlan perspektívából közelítette meg a leghíresebb vámpírtörténetet. Igen, volt már hozzá hasonló szándékkal bemutatott adaptáció (jelesül, Francis Ford Coppola 1992-es Drakula c. filmje, Gary Oldmannel a főszerepben), de ez a film valahogy mégis máshová igyekezett helyezni a fókuszpontját, mint a korábbi adaptáció. Hogy ez az indíttatás végül a magasba emelte-e, vagy a mélybe taszította Besson legújabb filmjét, azt mindenki eldöntheti maga, senkire nem erőltetem rá a véleményemet. De, ha még nem láttad volna a bő 2 órás játékidővel bíró alkotást, akkor gyanítom, hogy cikkem végére Te is megérted, hogy nekem miért tetszett annyira (minden gyarlósága ellenére is) Luc Besson szerelmes Drakulája.
Az egyik legnagyobb kritika a filmmel szemben az, hogy túlzottan érzelmes, sőt, nyálas lett. Szinte minden jóízlésű, vámpír-filmekhez szokott rajongó már eleve predestinálta a tényt, hogyha Drakuláról forgatnak filmet, ott hótziher, hogy vér fog folyni. Nem is kevés! …és itt szállt sírba a fent említett rajongói-kör vágyálma, ugyanis Besson filmje nem, hogy nem tobzódik a vérben és az érzéki gyönyörökben (számos, mára már moziklasszikusnak számító Hammer Horror-alkotástól eltérően), hanem tényleg egy szerelmi történt! Bizony, sokkalta inkább hasonlít egy kosztümös, romantikus mozihoz, mintsem egy noir-hangulatú feldolgozáshoz, melyben csak úgy önmagától értetődően áramlik Vlad Țepeșből a szexuális vonzerő és csak úgy tapadnak rá a szexi vámpírcsajok.
A Drakula szerelmes és élvezi, akarom mondani, a Drakula: Egy szerelmi történet (az egyszerűség kedvéért a későbbiekben szimplán csak Drakula, előzetes: itt) forgatókönyve viszont nem volt rest újítani és egészen más megvilágításból bemutatni a már csontig lerágott folyamatot, melynek köszönhetően Drakula képes behálózni a szolgálóit. Szerencsére azért nem estünk át a ló túloldalára (ld. 2022-es Interjú a vámpírral sorozat) és a történet megmaradt bizonyos sztenderd elemeinél, ezekre még lejjebb kitérek. Egy kicsit még a közönség és a kritikusok fogadtatásról… Csak összehasonlításképp, amíg Coppola vámpíros filmje 33 évvel ezelőtt 40 millió dollárból készült el, s képes volt majdnem 216 milliót kasszírozni, addig Besson adaptációja ennél jóval szűkebb pénztárcából gazdálkodott (ha az azóta eltelt bő 30 év inflációjával számolunk), ám nagyot is bukott, ugyanis az 52 millióból forgatott film eddig minden jóindulattal is max. 40 milliót szervírozott Drakula étkezőasztalára. Apró érdekesség, hogy Magyarországon a film átszámítva kb. 18 millió forintot termelt a kasszáknál.
Ezúttal nem csak a Drakula: Egy szerelmi történet c. filmről írt kritikámat tárom elétek, de a beszámolót követően filmes kulisszatitokról, filmes bakikról és anakronizmusokról is szó lesz még. Tartsatok velem!
Amit a rendező akar, és amire a nézők vágynak…
„Van Bram Stoker könyvének egy romantikus oldala, amelyet nem igazán tártak fel. Ez egy szerelmi történet egy férfiról, aki 400 évig vár felesége reinkarnációjára. Ez a történet igazi lényege, az örökkévalóságig tartó várakozás a szerelem visszatérésére. (…) Ha az eredeti regényt vesszük, az egy igazi szerelmi történet. De mivel [a regény megjelenésekor] még nem volt mozi, speciális effektek és hasonlók, az embereket jobban vonzotta [Drakula] fantasy és szangvinikus aspektusa. Így [Drakula] horrorfilm-mítosszá vált, miközben valójában, ha jobban beleássuk magunkat az eredeti regénybe, az egy nagy szerelmi történet. Szóval vissza akartam térni ehhez a férfihoz, aki elveszíti a feleségét, és aki sajnos örökkévaló, mert Isten megakadályozza a halálban, és 400 évig keresi a feleségét.”
(Bram Stoker Drakula c. művének Luc Bsson-i értelmezése)
De mégis, mi állhat a nagy bukta mögött? Lássuk csak: Már a címadás is kétélű kardként hathatott a bevételi adatokra – már azelőtt, hogy bemutatták volna a filmet. Egyrészt, mivel a nézők egy Drakula-film esetében javarészt vérre és borzongásra vágynak, addig az Egy szerelmi történet-alcím feketén, fehéren felvázolja előttünk, hogy itt bizony nagy marcangolásról valószínűleg szó sem lesz. A producerek gondolkodása szerint: egy magányos férfi néző valószínűleg nem fog jegyet váltani egy újabb Alkonyat-töltetű produkcióra (távol álljon tőlem, hogy a filmet e kategóriába soroljam). Egy női néző (alapesetben) viszont meglehet, hogy vevő lenne a történet ilyesfajta interpretációjára, azonban nem biztos, hogy a mai világban kíváncsi lenne egy, már csontig lerágott és kiszipolyozott sztorira. Talán épp ezért történt meg filmünkkel az a premierhez közeledve, hogy bár francia rendezővel és francia gyártásban készült, végül a filmpiac igényeihez igazodva (angol nyelven forgatott) mozi címét (Dracula: L’histoire d’un amour) a nemzetközi plakátok többségén nemes egyszerűséggel megváltoztatták, s így lett a lecsupaszított Drakula. Ha viszont így tekintünk rá, akkor egy naiv néző, aki nem látott egyetlen előzetest sem, érthető, hogy csalódottan és felháborodva fog távozni a moziból, mert ő bizony másra számított.
A film világpremierje tavaly nyáron, a Cannes-i Filmfesztiválon volt. A francia bemutatót 2025. július 30-án, a brit premiert november 21-én, a magyarországi pedig jóval később, 2026. február 5-én tartották meg. Én először feliratos változatban láttam, nektek is azt javaslom, a magyar szinkronra pedig majd még kitérek. A 2024-ben nagy világszenzációnak bizonyuló Nosferatu-feldolgozás kritikája mellett az alábbi cikkben olvashattok a két vámpírsztori térhódításának folyamatáról, melyben bőven esik szó plágiumról és filmes kulisszatitkokról.
A film természetesen klasszikus Drakula-elemekkel operál, de azért jócskán belenyúlt az eseményekbe és szépen megkavarta a karaktereket is. Például, Vlad és Mina helyet kapott a forgatókönyvben, de Dr. Abraham van Helsing helyét átvette a Christoph Waltz által megformált pap, Dumont Dr. Sewardét, Jonathan Harker szerepe jócskán megrövidült, Henry Spencert Arthur Holmwoodról (Lucy vőlegényéről) mintázták, Lucy Westenra és Renfield karaktereit pedig, mintha Maria figurájában vélnénk felfedezni. A helyszín is jócskán arrébb került a térképen, ugyanis a cselekmény leginkább Párizs utcáin játszódik, nem Angliában. Természetesen visszaköszön néhány jellegzetes kép Bram Stoker művéből és a legtöbb feldolgozásból, úgy mint: a Harkert fuvarozó és óva intő kocsis, a vámpírok legyőzésére szolgáló tárgyak emlegetése (kereszt, karó, a vámpír fejének lenyesése), Vlad beinvitálása az apácák által a zárdába, és még sorolhatnám. Drakula hajkoronája is ismerős lehet, leginkább a Gary Oldman-féle feldolgozásból. Elsőre nekem kicsit túlzásnak bizonyult, de aztán megbékéltem vele, sőt, a karakter aggastyán formában való megjelenéséhez (kosztümével együtt) kifejezetten összhangban volt. Természetesen a film igyekszik fejet hajtani a nagy elődök előtt több féle formában, egy alkalommal például, mikor Mina és Maria Párizsi utcáin sétálgatnak a karneválon, az egyik bábos egy Nosferatura emlékeztető figurával szórakoztatja a nagyérdeműt.
Esküszöm, a film legüdébb színfoltja a Matilda de Angelis által alakított Maria, a vámpír szolga volt. Mimikájával és puszta jelenlétével simán ellopta a show-t a Minát (oké, Elisabetát) alakító Zoë Bleu Sidel elől. Zoë szerintem akkor volt a legszebb a filmben, mikor Elisabetát alakította, díszes öltözetében. A Guillaume de Tonquédec által játszott Dumont doktor, mintha ott se lett volna a történetben, egyfolytában a pap farvizén evickélt. Esküszöm, ennél még Dr. Seward is nagyobb szerepet kapott a Drakula halott és élvezi c. filmben – értem én, hogy nincs is nagy szerepe a történetben, de így jobbára csak amolyan töltelék karakter maradt, akiért nem lenne kár. Christoph Waltz-ot mindig is nagyra tartottam, tényleg nagyon bírom az ezerarcú színészlegendát (legutóbb a Gyilkos a házban 5. évadában láthattátok), de itt némelyik szöveges jelenete – jobbára a film közepénél – annyira sallangos volt, hogy szinte sajnáltam, amiért nem tudták mélyebben megírni karaktere jellemét. No, de térjünk rá a film címszereplőjét alakító Caleb Landry Jones-ra (akit Besson rendezett már a DogMan – A kutyák ura c. filmben, 2023-ban). Hát, szó mi szó, ha engem kérdeztek volna, nem ő lett volna az első tippem a havasalföldi herceg szerepére, sőt. Azonban meglepően gyorsan megbékéltem vele. Ha kellett, dühében a világot is felperzselte volna, ha kellett, sírt, vagy vágyakozva nézet hőn áhított szerelmére, s vagy egy tucat jelmezbe bújva ezernyi arcát mutatta meg karakterének. Az elaggott vámpírként nyújtott játéka tetszett legjobban, hangjának torzítása pedig extra misztikumot kölcsönzött a grófnak. Gacsal Ádám szinkronhangként mindent megtett, hogy az eredetihez méltón keltse életre Drakulát; Csankó Zoltán pedig tagadhatatlanul a produkció legnagyobb húzóneveként szerepelt a gyártásban (aki egyébként sosem lő mellé, ha Christoph Waltzról van szó). És itt térjünk is rá a film fő mozgatórugójára…
„The Love is the Life”
A fenti idézet az eredeti műben úgy szól Bram Stokernél, hogy: „The blood is the life” (A vér az élet). Én ezt kicsit módosítottam e film történetének fényében… „A szerelem / szeretet az élet”.
Ami engem illet, igen érzelmes, szenzitív embernek tartom magam, s talán éppen ezért fogott meg annyira a film hangulata, hogy már több ízben is láttam. Na jó, ennek nagyrészt betudható Danny Elfman csodálatos filmzenéje is, melyre még ki fogok térni természetesen. Sokan, sok helyütt felrótták a filmnek, hogy túlzottan érzelmes. S hogy távol áll-e a szerelem, a vágyakozás egy Drakula-filmtől…? Erre nem egyszerű válaszolni, ugyanis míg az eredeti alapműben Drakulát sokkalta inkább vezérli a testi- és uralkodási vágy, mint a szerelem. Sőt. Ezért Luc Besson fenti kijelentése a könyv rejtett, szerelmi utalását illetően leginkább a saját értelmezésének kivetülésévé alakult át – ezért lett a cselekmény fő mozgatórugója a szeretet, a szerelem. Persze, mint azt már korábban is említettem, ez a fősodor már több más filmben, ill. sorozatban is szerepet kapott, de ilyen hangsúlyosan még talán sosem.
Itt talán érdemes egy kis kitekintést vetni az ún. Hammer Horror-filmek Hollywood aranykorára gyakorolt hatására, közülük is kifejezetten Drakuláéra. (Ha többet szeretnél megtudni erről a több évtizeden át meghatározó hollywoodi jelenségre, figyelmedbe ajánlom az 1932-es A Múmia c. filmről írt cikkemet, melyben kitértem erre a korszakra, mint Hollywood megkerülhetetlen (ha úgy tetszik) horgonyhelyére.
Szinte rögtön a filmvilág hajnalától kezdve futószalagon érkeztek az unalomig játszott romantikus történetek a mozikba, melyekre természetesen tódult a nézősereg. Egészen addig, mígnem megérkeztek az első fantasy- és horrorfilmek, melyek alapjaiban változtatták meg a mozibajárási szokásokat. Talán az sem volt a véletlen műve, hogy a Lugosi Béla nevével fémjelzett első Drakula-film premierjét éppen 1931. február 14.-ére, Valentin-napra időzítették New Yorkban, ezzel szimbolikus értelemben karót döfve az addig (jobbára) egyeduralkodó romantikus-zenés vígjátékok szívébe. Persze, az új trend nem végzett egyszer s mindenkorra az említett filmekkel, hisz’ Lugosi filmjével egy időben olyan – mára már filmklasszikusokká avanzsált –filmeket vetítettek, mint például Charlie Chaplin Nagyvárosi fények c. romantikus vígjátékát, Ernst Lubitsch The Smiling Lieutenant c. romantikus zenés vígjátékát, Josef von Sternberg Marokkó c. filmjét, mely akkoriban kifejezetten formabontónak számított, sőt, erotikus filmként hivatkoztak rá (!), és még hosszasan folytathatnám a sort…
Ezért, ha már a választani lehetett egy romantikus film és egy, a misztikumtól és (akkori mércével mérve) borzongással teli alkotás között, mit választott a nagyérdemű? Azt hiszem, erre mindannyian tudjuk a választ. Mára viszont annyira megváltozott a nézők ingerküszöbe és igényei, hogy ritkaságszámba megy egy-egy vérszomjas karakter érzelmes ábrázolása. A forgatókönyv minden hibája, gyengesége és buktatói ellenére is azt hiszem, hogy a maga nemében egy kivételes filmet láthattunk, mert Vlad ebben a történetben korántsem az a Drakula, akit eddig láthattunk. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még a Gary Oldman-féle feldolgozás sem közelíti meg e film érzelmi indíttatásának érzékeltetését. Persze, nem akarom túlmisztifikálni a produkciót, mert mindkét film máshová helyezi a súlypontját. Míg Oldman Drakulája a szerelmét keresi, közben hiányzik belőle az a tiszta szeretet, mely Besson főszereplőjében megvan.
Vlad: „Szerinted Isten megbocsátja nekünk, hogy ennyire szeretjük egymást?„
Elisabeta: „Isten a szeretet. Biztos megérti. De, ha nem, menjen a pokolba…„
Ha a szívedre teszed a kis kezedet és visszaemlékszel arra az időre, amikor igazán, de tényleg fülig szerelmes voltál és teljes szívedből szerettél valakit, akkor mélyen, legbelül minden bizonnyal felsejlik benned az az érzés, és azok az emlékek, amikor egy percet sem akartál távol lenni szíved választottjától. Ezt láthattuk Luc Besson filmjében is. Amikor Vlad elveszíti kedvesét, majd bánatában ráfekszik a sírra, amíg teljesen be nem lepi a hó, majd amikor évekkel később kiássa a sírt, hogy csak még egy pillantást vethessen a nő földi maradványaira, vagy amikor fájdalmában legszívesebben meghalna a hitvese hiánya okozta fájdalomtól és megannyiszor kiveti magát a toronyból… És, ha ez még nem lett volna elég, e jelenetek alatt végig hallhatjuk Danny Elfman filmzenéjét, esküszöm, minden egyes alkalommal kirázott a libabőr…
Danny Elfman pedig egy igazi zseni, aki képes valahol mélyen, legbelül megkongatni az emberi szív azon rejtett zugait, melyek egy csapásra megtelnek érzelmekkel. Ehhez kivételes érzéke van. (Persze, fel tudnék sorolni még több tucat zeneszerzőt, akik képesek erre, de mindegyiküknek megvan a saját technikája, mindegyikük egyedi megközelítést alkalmaz abban a folyamatban, amikor a rendező vízióját igyekeznek hallható formában visszatükrözni a nézők fülében és szívében. Egy évekkel ezelőtti cikkemben már méltattam Elfman munkásságát, de úgy érzem, ezúttal újfent maradandót alkotott. Már akkor megszereztem a film zenei albumát, mikor még külföldön sem mutatták be a produkciót. Aztán teljesen rákattantam. És aztán újra, meg újra meghallgattam. Amikor pedig először láttam a filmet, a már jól bevésődött dallamok úgy szóltak, mintha már születésem óta ismerném őket, mint egy altatódal dallamát. Több olyan jelenet is akadt, mikor úgy éreztem, mintha egy újabb Tim Burton – Danny Elfman koprodukciót néznék, mert annyira jellegzetes volt a látványvilág és a filmzene harmóniája.
A film szemléletesen kezd a fiatal házasok életének bemutatásával, akik természetesen legszívesebben naphosszat egymás társaságában lennének az ágyban (…vagy bárhol másutt). Majd, amikor Vlad harcba indul, a püspök segedelmét kéri hitvese oltalmában bízva. Elisabeta halálát követően a düh egy idő után átcsap a mindent felemésztő bánatba és szomorúságba. Az Istenre kivetített harag bemutatását úgy hiszem, a lehető legszemléletesebben mutatta be a film, s e tettével magára is vonta Vlad Isten büntetését, mellyel (tudta nélkül) önmagát átkozta el a gróf. Szívszorító volt nézni, ahogyan a herceg egymás után veti alá magát a vár egyik legmagasabb tornyából… újra és újra, a remélt halál reményében.
Az egyik kedvenc részem az volt a filmben, amikor Vlad megpróbálta felkutatni az újjászületett Elisabetát, szerte a világban. Mivel hosszas kutakodása nem vezetett célhoz, változtatott módszerein és a világ egzotikus helyeit bejárva elkészíttette azt az elixírt, melynek köszönhetően bűvkörébe vonhatta a nőket, abban bízva, hogy majd köztük lesz szíve hölgye is. Besson szemléletesen ábrázolta számunkra, hogy közel 400 éven át lankadatlan kutatja kedvesét a herceg, a legpompásabb udvarokat bejárva, ám de sikertelenül. Ami engem illet, szívesen elidőztem volna még a film ezen részén. Amikor pedig Vlad azt hiszi, hogy célba ért a francia udvarban, a „hasonmás” egész egyszerűen csak kiröhögi, Vladnál pedig elszakadt a cérna…
A film lezárása is egyedülálló volt, mert Vlad nem öncélú öldöklésbe kezdett, hanem szerelmét és hajlékukat igyekezett megvédeni. De ami ennél is fontosabb ebben a jelenetben, hogy mikor legyőzhetné a papot, akkor a vámpírvadász észérvekkel meggyőzi, hogy engedje el a nőt. E tettével pedig nem csak a nő boldogságát és felszabadítását biztosítja, de egyúttal a saját megváltását is a hosszú, évszázadokon át tartó egyedüllétet követően. Itt nem az „egységben az erő” érvényesül, melynek köszönhetően hőseink legyőzik a Gonoszt, hanem a szeretet, mely Vladban él. Külön érdekesség volt számomra a feloldozásos jelenetben, mikor a(z addig Drakula-filmben sosem látott) vízköpőkről kiderül, hogy valójában kisfiúkból álló szolgálók voltak. A gróf pedig félreteszi önnön egocentrikus vágyait és terveit, s annak a személynek a boldogságát tartja szem előtt, akit a legjobban szeret.
Danny Elfman csodálatos filmzenéje
„Luc, hogy őszinte legyek, 25 éve az a vágyam, hogy egy Drakula-filmhez szerezhessek zenét! (..) Luc-öt leginkább a romantikus téma érdekelte – Drakula 400 éves keresése elveszett szerelme után. A sötét és vad részeket rám bízta, de az érzelmi gerinc volt a legérzékenyebb rész.”
(Danny Elfman)
Térjünk ki egy kicsit a filmzenére is, mert Danny Elfman zenéje az, mely igazi mélységet teremt a film szerelmi szálának. Mikor Danny meghallotta, hogy a francia direktor vámpíros filmet rendez, nyomban izgatott lett a hír hallatán. Besson elküldte neki a forgatókönyvet, mire Elfman vagy 20 oldalnyi üzenetben válaszolt rá, tele ötletekkel. A rendező az alábbi, a filmzenéről készült werkfilmben (többek között) azt ecseteli, hogy milyen szerencsésnek érzi magát, amiért Dannyt maga mellett tudhatta a zeneszerzői poszton.
A vájtfülű filmzene-rajongóknak ismerősen csenghet Drakula-témája, szerintem Danny a(z amúgy fantasztikus) filmzenéhez John Williams Drakula-témájából (1979) meríthetett. Meg sem tudnám számolni, hányszor hallgattam végig az albumot – jelen sorok írása közben is megállás nélkül az megy a fülemen –, s azt is élvezetesnek tartom, hogy több dallamban is a Halott menyasszony, vagy az Ollókezű Edward filmzenéjét idézi. Zenéjét hallva az az érzése támad az embernek, hogy (hasonlóan a történet szereplőihez) mintha már ezer éve ismerné e dallamokat, melyek valahol legbelül ott szunnyadtak, de most felszínre kerültek. Danny ebben valóban egyedülállóan tehetséges, mert képes olyan dallamokat az ember fülébe csalni, melyek olyan érzéseket hoznak felszínre a filmzene által, amire csak kevesen képesek .
Itt, a linkre kattintva meghallgathatjátok az egész albumot:
Danny Elfman a Drakula: Egy szerelmi történet zenéjének megírását három fő téma megalkotásával kezdte. Az albumon összesen 27 track kapott helyet, s legtöbbjük alatt (a zeneszerzőre jellemzően) a női kórus dominál. Az első egy romantikus téma volt, mely Drakula elveszett felesége iránti szerelmét ábrázolja – e jelenetek alatt gyakran a zenedoboz és a ráépülő dallamok hallhatóak, de jelenettől függően különböző hangszerekkel és ritmusokkal is variálhatóak. A második téma a nagy táncjelenet alatt hallható, már-már dallamtapadást okozó muzsika volt. A harmadik motívum Drakula harcos-, és vámpír-természetét kívánja bemutatni (helló, Mr. Williams). Miután megegyeztek ebben a három fő témában, Danny Elfman és Luc Besson együttműködve különféle zenei motívumokon dolgoztak, hogy kifejezzék a történet egyediségét (az eddig látottakhoz viszonyítva), a misztikumot és a feszültséget, amelyek a történet különböző jeleneteit kísérik.
Összegzés:
Ez a film egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok, egy konkrét érzelmi hullámvasút volt a maga nemében. Igen, valóban nem tökéletes, de Besson filmjeinek java része mindig is (még ha burkoltan is, de) a szeretetre, szerelemre, és a boldogságra volt kihegyezve. A Caleb Landry Jones által alakított Drakula gróf talán az eddig látott legemberibb vámpír a Drakula-filmek történetében, pedig jó pár hasonszőrű produkciót láttam már. Nézzétek meg és meséljétek el cikk alatti hozzászólásban, vagy a Hátsó Sor Közepe Facebook-oldalán, a filmről írt cikkem alatt. Nektek hogy tetszett?
♥
Forgatási kulisszatitkok
(érdekességek, bakik és történelmi tévedések)
Érdekességek:
Azok a jelenetek, melyekben Caleb Landry Jones a 400 éves Drakulát alakította, összesen 6-7 órás előkészületet igényeltek, sőt, közel 200 protézist is viselt a színész (Drakula fejéhez, törzséhez és megöregedett kezéhez). Minden egyes forgatási napon 28 sminkes dolgozott serényen, hogy készen álljanak a színészek a felvételek idejére.
A díszleteket az a Hugues Tissandier tervezte, aki már számos Luc Besson-filmen dolgozott. Sok díszletet teljes egészében stúdióban építettek fel, beleértve a kastély belső helyiségeit is (ellentétben a kastély külsejével, amelyet elsősorban vizuális effektek segítségével hoztak létre). A bagdadi piacot mintegy 1.500.000, a filmes stáb által aprólékosan kidolgozott szirom felhasználásával hozták létre. A film nyitóképében látható és a történet fontos elemét képező zenedoboz sárgarézből készült. A nagy étkezőben található Drakula-festmények pedig tisztelgésként szolgálnak, ugyanis a korábbi adaptációkban Drakulát megformáló színészeket ábrázolják.
A film hivatalos franciaországi plakátja (amelyet a francia forgalmazó, az SND tervezett, és a film zenei borítója is egyben) támadások kereszttüzébe került, amikor kiderült, hogy a Drakula gróf sziluettje által meghatározott fehér térben látható agyarak témája látszólag egy Eileen Steinbach (SG Posters) által tervezett, 2024 májusában készült Nosferatu plakátról származik, azonban hivatalos panasz nem érkezett, így annyiban hagyták a dolgot.
A film 2025-ben elnyerte az Unifrance-díjat, amely a nagy nemzetközi elismerést kapott francia filmeket ismeri el. Jelöltséget kapott a legjobb jelmeztervezés kategóriában az 51. César-díjátadón is, ám végül a Nouvelle Vague c. film nyerte el a díjat.
A film gyártási tanácsadójaként közreműködő Martin Mares történész korábban ugyanebben a minőségben dolgozott egy másik Drakula-adaptáción, mégpedig a Demeter utolsó útján (2023), így mondhatni Drakula-szakértővé vált, aki hozzájárult az ikonikus vámpírlegenda újféle értelmezéséhez.
Sateen Besson (a sellő) és Thalia Besson (Isabelle de Touraine, aki kineveti a grófot a francia bálon) Luc Besson rendező lányai. Zoë Bleu egyébként annak a Rosanna Arquette színésznőnek a lánya, aki Luc Besson A nagy kékség (1988) című filmjében szerepelt, s melyet a francia rendező dirigált.
Ez a negyedik élőszereplős adaptáció a 2020-as években, mely Bram Stoker Drakula című regényén alapul: a Demeter utolsó útja (2023), a Renfield (2023) és a Nosferatu (2024) után.
A nagy étkezőben található Drakula-festmények azokat a színészeket ábrázolják, akik korábbi adaptációkban a karóbahúzót alakították.
Drakula páncélját Terry English páncélkészítő tervezte, aki korábban Luc Besson Jeanne d’Arc, az orleans-i szűz (1999) című filmjén is dolgozott.
A filmet azzal is vádolták, hogy a jelentős jeleneteket emelt át a Parfüm: Egy gyilkos története c. filmből (2006), míg az élő vízköpőket A Notre Dame-i toronyőrből (1996) „kölcsönözték”. Bessonnak az elmúlt évtizedekben meggyúlt már a baja a plágiumügyekkel, pl. pert veszített John Carpenter ellen, amiért bizonyítottan plagizált Carpenter Menekülés New Yorkból (1981) című moziból, a Lockout – A titok nyitja (2012) c. filmjéhez.
Itt egy rövid videót láthattok a film készítéséről:
Christoph Waltz tavaly három klasszikus Universal-szörnyfilm rebootja közül kettőben is nagyobb szerepet kapott: a Drakula: Egy szerelmi történet, valamint a Frankenstein c. filmekben, de a Farkasemberben nem láthattuk.
Elisabeta ruháját a franciaországi Amiens közelében található Manufacture Royale Bonvallet készítette. A közel nyolc méter hosszú fejdísz fátyla Japánból származó selyem organza (mely szövetet a világ legkönnyebb organzájaként tartanak számon).
Besson és Colin Wandersman operatőr a flamand művészetből merítettek ihletet a film látványvilágát és kamerabeállításait illetően. Az alábbi cikkben pedig az egyik kedvenc vígjátékomról, a Drakula halott és élvezi c. filmről, ill. forgatási kulisszatitkairól olvashattok:
Bakik a filmben:
Anakronizmusok:
Amikor Dr. Dumont és a pap kihallgatják Minát, a közeli képeken jól látszik, hogy a színésznő kontaktlencsét visel.
Drakula étkezőjébe lépve Jonathan Harker ámulva figyeli Drakula gramofonját és megemlíti, hogy még soha nem látott ilyet. A bemutatott hangszer azonban valójában egy később gyártott gramofon, melyet akkoriban még nem is találtak fel.
Drakula felesége, Elisabeta ún. nyolcas alakú gallérfodort visel. Bár állítólag a 15. században készültek, akkoriban még nem viseltek ilyen gallérfodrot a hölgyek. Hasonló történelmi ellentmondásnak lehetünk tanúi akkor is, mikor Drakula a spanyol udvarban olyan gallért visel, melyet korábban IV. Fülöp király 1623-ban betiltott. A párizsi báli jelenetben, melyben Mina találkozik Drakulával, a férfiak fehér kendős egyenruhát viselnek, azonban szárnyas gallérjaikat nem viselték volna abban az időben, amikor az egyetlen megfelelő viselet a felfelé nyúló császári gallér volt (mely hasonlít az állógallérhoz).
Az első párizsi jelenet 1880-ban játszódik, a háttérben pedig látható az Eiffel-torony, mely azonban csak 1889-ben készült el.
1480-ban Drakula egy mechanikus zenélődobozt készített a történet szerint. Ezeket a tárgyakat valójában a XVIII. században találták fel, háromszáz évvel később, bár a filmben Vlad megindokolja létezésének „időt megelőző” eredetét.
Geográfiai és karakterisztikai bakik:
Amikor Drakula hintója belép Romániába, a Romániát jelző tábla melletti határjelző felirat Franța-t (románul Franciaországot) mutatja. Természetesen, mint tudjuk, Romániának nincs (és soha nem is volt) közös határa Franciaországgal.
Nem kapunk magyarázatot arra, hogy Mina Murray és Jonathan Harker miért élnek Franciaországban, a feltűnően angol nevük ellenére. Minát azonban úgy mutatják be, mintha mindig is ott élt volna.
Valószínűleg egyetlen épeszű hadsereg sem gyújtott volna szándékosan tüzet maga előtt, mielőtt a saját gyalogsága rohamot indított volna – át a tűzön.
Drakula a filmben II. Vlad Dracul-ként hivatkozik magára. II. Vlad Dracul valójában III. Vlad Țepeș, a Karóbahúzó névvel gúnyolt fejedelem apja volt, akiről Bram Stoker Drakulát mintázta. II. Vlad azonban hivatalosan 1447-ben halt meg, 33 évvel a film elején látott dátum előtt. III. Vlad Țepeș 1476-ban halt meg, 4 évvel a film történetének kezdete (1480) előtt. Háromszor uralkodott havasalföldi (nem erdélyi!) vajdaként, fejedelemként, mielőtt Memhet szultán, a Hódító uralma alatt az oszmánok kezébe került. Ha a valódi Vlad Tepesről szeretnél olvasni, akkor ajánlom figyelmedbe Az ismeretlen Drakula c. filmről írt cikkemet:
Hollywood kulisszái mögött: Így készült Az ismeretlen Drakula
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
via: imdb, quote1, quote2, artofvfx, gofugyourself.
