2025 tavaszán mutatták be Angliában a Travels With Agatha Christie & Sir David Suchet (Utazások Agatha Christie-vel és Sir David Suchet-vel) című dokumentumsorozatot, melyet – bár hazánkban még nem mutattak be – azonban volt szerencsém megtekinteni és mindenképpen be akartam számolni az élményeimről.
Ebben a műsorban Sir David Suchet, brit színész, aki nem mellesleg 25 éven át bújt Agatha Christie francia (non, monsieur!) belga nyomozójának bőrébe, útra kel, hogy Leica M3 gyártmányú fényképezőgépével Archibald és Agatha Christie nyomába szegődve járja be a két kalandor egykori brit gyarmatokon tett látogatásainak helyszíneit: Dél-Afrikát, Ausztráliát, Új-Zélandot, és Kanadát. A II. Erzsébet brit uralkodótól 2020-ban lovagi címet elnyerő színész a műsorban ellátogat Hawaii-ra is, de nem pusztán egy nyári kiruccanás erejéig, ugyanis Agatha az 1922-es útján (mely 1950 óta az Egyesült Államok exklávé-tagállama) oda is ellátogatott. A sorozat bejelentése óta izgatottan vártam, hogy láthassam ezt az 5 részes műsort, amit szerintem minden Agatha Christie-rajongónak érdemes megtekintenie.
Magyarországon elsőként itt, a Hátsó Sor Közepén olvashattok beszámolót a sorozatról!
A krimi királynőjeként világhírűvé vált Agatha Christie, és férje, Archie 1922-ben bejárták a világ brit gyarmatait, hogy a cirka két évvel később megrendezendő British Empire Exhibition nevű világkiállítást népszerűsítsék, valamint, hogy erősítsék a brit birodalom gyarmatai és az anyaország közti kapcsolatokat. A grandiózus esemény első turnusa a londoni Wembley Parkban került megrendezésre 1924. április 23. és november 1. között, a második etap pedig 1925. május 9. és október 31. között. A helyzet pikantériája, hogy bár ez idő alatt a 216 helyszínen mintegy 27 millió látogató tekintette meg a Brit Birodalmi Kiállítást, összességében mégis veszteségesnek kiáltották ki a rendezvényt (1,5 millió font mínusszal zártak).
Kezdetben el sem tudtam képzelni, hogy mennyi érdekességet tartogatnak az 5 részes, kb. 3⁄4 órás epizódok. Nem csupán a felkeresett helyek történelméről kapunk érdekes infókat, hanem számos Agatha Christie-t inspiráló (s a könyveibe is gyakorta belecsempészett) információmorzsákat szór el kalandvágyó idegenvezetőnk az útja során a társául szegődő érdeklődőknek. Bár első blikkre úgy tűnhet, hogy ez a sorozat kifejezetten a Christie-fanoknak készült, meggyőződésem, hogy élvezetes és informatív lehet mindazon nézők érdeklődők számára, akik szeretnek utazni, megismerni a világ lebilincselő sokszínűségét, bekukkantani egy-egy ritka bokor mögé, vagy akiknek érdekes lehet egy ősi rom feltárása. Azt hiszem, ők sem fognak végül csalódottan felállni a fotelből, annyi szent!
Mostanában amúgy is rá vagyok mozdulva az utazós műsorokra, legutóbb például a Men in Kilts-re (Men in Kilts: A Roadtrip with Sam and Graham) kattantam rá, melynek két házigazdája az Outlander c. nagyszerű sorozat két színésze, Sam Heughan és Graham McTavish. No, de visszatérve cikkünk tárgyára, nézzük, hogyan sikerült az Utazások Agatha Christie-vel és Sir David Suchet-val c. műsor. Jó szórakozást kívánok! Ha még nem láttad volna a sorozat ajánlóját, itt megtekintheted:
További Agatha Christie-tartalmak az oldal kínálatából:
- Poirot: a függöny legördül – David Suchet 25 éve a kis belga detektív szerepében
- Poirot és az art deco: a sorozat legszebb forgatási helyszínei
- Poirot: interjú David Suchet-vel a belga detektív visszatéréséről
- Forgatási életképek: David Suchet utolsó napjai Hercule Poirot szerepében
- Agatha Christie: A ferde ház (kritika)
- Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok (sorozatkritika)
- A korona: évadkritikák és kulisszatitkok
„Mintha Agatha minden pillanatban (…) arra ösztönözne, hogy osszam meg veletek a tudását, az utazás, a régészet, és persze a rejtélyek iránti szenvedélyét.”
⁄ Sir David Suchet
Ez a frappáns kis sorozat nem csupán arról szól, hogy egy stáb felkeresi a helyszíneket, melyeken anno domini Agatha is megfordult. A műsor igyekszik a brit korona küldötteit oly módon elhelyezni koruk történelmi dimenziójában, hogy a mai kor embere számára is érthető legyen utazásuk célja, de közben bemutatja az adott országok akkori-, s korunk társadalmának aktuális politikai szerveződését, ill. főbb problémáit is, melyek a produkció szempontjából relevánsak. A produkcióban megszólaltatnak kutatókat, rajongókat, relikviagyűjtőket, civil aktivistákat, és még hosszasan sorolhatnám.
Apropó, készült egy könyv Agatha Christie – The Grand Tour címmel, mely az írónő 1922-es útján készült képeit, feljegyzéseit és leveleit tartalmazza. A kötetet az írónő unokája, Mathew Prichard állította össze. Ami azt illeti, én még nem olvastam, de ezután mindenképpen sort kerítek majd rá.
1. Rész: Dél-Afrika
Bár könnyen hihetnénk azt, hogy Agatha (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért olykor AC-ként hivatkozok majd rá) csupán a hirtelen jött világhírnevet akarta meglovagolni azzal, hogy útra kelt férjével 1922-ben, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ugyanis ebben az évben Agatha még koránt sem volt ‘az az Agatha’, akit máig a krimi királynőjeként tartunk számon. Hol vannak még ekkor az olyan nagy klasszikusok, mint a Halál a Níluson, vagy a Tíz kicsi néger? Christie 1916-ban készült el az első Poirot-történettel (A titokzatos Styles-i eset), melyet meglepetésre az 1920-as megjelenéséig számos könyvkiadó félresöpört. Bár addigra már több ízben is írtak róla az újságok, de még korántsem számított akkora nevezetességnek a Torquay-ben született író, mint mondjuk 10 évvel később, mire fenekestül felforgatta a krimiirodalom műfaját – de erről még később beszélünk.
Agatha és (első) férje, Archie Christie 1922. januárjában indultak el a The Great Exhibition keretén belül az angliai Torquay-ből. Mivel Archiebaldot a főnöke bízta meg a brit birodalom promotálásával e kalandosnak ígérkező úton, adott volt a lehetőség, hogy a nyolc éve házas Christie-házaspár együtt vágjon bele az utazásba. Cikkünk főhőse, a Hercule Poirot-t 25 éven át megformáló Sir David Suchet nem innen, hanem történetesen egy Agatha Christie-fesztiválról vágott neki a világkörüli útnak. Milyen pompás kezdet!
Az Angliából kihajózó ’22-es díszes kompánia első útja Cape Townba, Fokvárosba vezetett, ahol 2,5 hétig tartózkodtak. Abban a Mount Nelson Hotelben szálltak meg, melyet messziről felismerni rózsaszín festéséről, ám e színválasztás nem a tulajdonos szeszélyességét volt hivatott szemléltetni. Ennél sokkal tudatosabb szándék állt a döntés mögött, jelesül az I. világháború – vagy ahogy a köznyelvben is hívjuk, „a nagy háború” – lezárásának megünneplése, valamint a békére, és az elesettekre való emlékezés.
David Suchet – akinek nem mellesleg családja is Dél-Afrikából származik – és filmes csapata is Fokvárosból indul útnak. Hogy az írónő nyomába eredhessenek, első útjuk egy holland telepesek által alapított borászatba (Constantia Vineyard) vezet, ahol megismerik a hely történetét, és a borkóstolás mellett többek között megtudják azt is, hogy mivel a 19. század végén világszerte phylloxera fertőzte meg a szőlészeteket, ezért a 17. sz. óta bortelmelésből megélő vidéken kénytelenek voltak a szőlő mellett nagy mennyiségben gyümölcsfákat is ültetni megélhetésük biztosításának érdekében.
A műsor minőségét emeli az is, hogy nem csupán a szépet és a jót mutatja be. Ahol kell, ott feltárja az imperialista brit birodalom árnyoldalát is. Dél-Afrika kapcsán a műsor nem mehetett el szó nélkül a brit születésű dél-afrikai közgazdász, bányamágnás és politikus, Cecil Rhodes neve mellett. Az eltökélt üzletember egyesíteni kívánta az Afrikai gyarmatokat, ám ennek megannyi kisember látta kárát a kizsákmányolásnak és a rasszizmusnak köszönhetően. A stáb ellátogat az egykori miniszterelnök kúriájába, mely ma múzeumként üzemel. Sok pozitív cselekedete ellenére ma igen negatív az egykori törtető politikus megítélése a dél-afrikai nép körében imperialista ideológiája és rasszista megnyilvánulásai miatt. A műsor ezen pontján David beszélgetésbe elegyedik aktivistákkal, akik 2015-ben tüntettek a kolonista Rhodes szellemi öröksége ellen (az egykori miniszterelnök megítélése elég vegyes a mai társadalom körében), tettük annak idején bejárta a világhálót, amikor a Cape Town-i egyetem udvaráról eltávolították Rhodes szobrát.
Nyomon követhetjük, amint a stáb ellátogat a Big Hole of Kimberly nevezetű, egykori gyémántbányába (Kimberly Town-ban található), ahová egészen bődületes számban, mintegy 40.000 ember érkezett gyémántot bányászni a megnyitást követő első 48 órában. A bánya bezárásáig nagyjából 14,5 millió karát értékben termeltek ki gyémántot. Mi sem szemlélteti jobban Rhodes nagyravágyását, mint hogy egykoron ő birtokolta a világ gyémántkészletének 90%-át. Amikor Agatha a Big Hole-hoz látogatott, a bányák már nem dolgoztak olyan gőzerővel, mint korábban, de az sorting-házakat még sokáig működtették. A műsorban szakmabéliek röviden bemutatják Davidnek a gyémántkészítés folyamatát, mely foglalkozás egykoron emberéletek ezreit követelte szerte a világon, de főleg Dél-Afrikában. Az 1921-ben bezárt bányát azóta vízzel árasztották el.
David minden általa felkeresett helyen fekete-fehérben készült fotókat készít kedvenc Leica M3 gyártmányú fényképezőgépével. Az egyes epizódok alatt több ízben is összehasonlítja a bő 100 évvel ezelőtt készült archív képeket az általa készítettekkel, melyek szemléletesen mutatják az idő vasfoga által okozott emberi pusztítást, de olykor a változatlanság, vagy épp az időtlen szépség jegyeit is.
Természetesen egy Agatha Christie nyomába eredő dokumentumfilm nem mehet el szó nélkül az írónő helyszínekhez fűződő történetei mellett (legyen szó Afrikáról vagy a gyémántokról), ennek apropóján pedig Sir David röviden megemlékezik többek között a Halál a Níluson, és A barna ruhás férfi c. krimikről.
Johannesburgon keresztül a Victoria vízeséshez utazik tovább a stáb, mely esetünkben azért érdekes, mivel A barna ruhás férfiben is ezt az utat járják be a szereplők. Davidék felszállnak egy imádni való vintage vasútra, melynek kapcsán anekdotázásba lendül. Visszaemlékezik arra az időre, amikor utoljára akkor ült ilyen jellegű vonaton, mégpedig akkor, amikor a Gyilkosság az Orient expresszent forgatták (2010). A műsor ezen pontján David megmutatja az elhíresült 93 tételből álló listáját, melyre 1989-ben Poirot karakterének jellemzőit gyűjtötte össze. A vízesés felé haladva vásárol egy fából faragott zsiráfot, szinte pontosan ugyanott, ahol egykor Agatha is vett egyet kislányának.
„Ezen a vonaton utazni és ezt az utat végig járni… valahogy úgy érzem, mintha Poirot itt ülne a vállamon.”
Sir David Suchet
A stáb elérkezik a Victoria Falls Hotelhez, ahol annak idején a Christie házaspár is megszállt. A hoteltől egy vadösvény vezet a turisztikai látványossághoz. Suchet itt számos makival találja magát szemben, a vízesés láttán pedig annyira elérzékenyül, hogy könny csordul a szemébe. Meghatottsága közepette felidézi Agatha naplójának sorait, melyben az írónő azt írta, hogy valószínűleg ez a legcsodálatosabb természeti látványosság, mely valaha szeme elé tárult, s mely egész életére nézve meghatározó élmény maradt. Közben láthatunk néhány archív felvételt is, melyet a házaspár készített utazásuk alkalmával. A helybeliek szent vízként tisztelik a helyet és különféle nevekkel illetik: például egészen más névvel illetik, mikor a szárazságtól szinte teljesen elapad, és megint mással, mikor bőségesen árad. A következő epizódban Sir David Suchet és stábjának útja a vadregényes Ausztráliába vezet…
2. Rész: Ausztrália
Agatha első nyomtatásban megjelent műve (The Wife of the Kenite) egy igen rövidke történet. Bár nem a krimi műfaját erősíti, ám ettől még egy ízig-vérig véres bosszútörténet, melyet meglepetésre nem Angliában, hanem Ausztráliában adtak ki, s mely hazánkban A kéneus felesége címen vált ismertté.
A házaspárt útjukon elkísérte barátjuk, Ernest Belcher, akit a birodalom részéről az egyik legbefolyásosabb alakjaként tartottak számon. Belcher korántsem volt a legbarátságosabb és legemberszeretőbb személyiség, ugyanakkor jó viszonyt ápolt Christie-ékkel, és persze a Koronával. A férfi hosszú időn át nyaggatta az írónőt, hogy a róla mintázott karakter gyilkos lehessen az egyik (fentebb már említett… nem árulom el, melyik) történetben. Christie idővel engedett Belcher végtelennek tűnő unszolásának.
A kis csapat útja Tasmánia vidékére vezet (Hobart): itt AC-ék 1922-ben egy lekvárüzemet látogattak meg, melynek fő profilja az 1970-es évekig a dzsemkészítés volt, helyén ma már egy másik gyár áll. Sir David összehasonlításképp megmutat néhány korabeli fotót, legnagyobb meglepetésemre nem sokat változott a hely. AC feljegyezte naplójában, hogy Belcher a túra ezen pontján kiakadt, amiért a gyár akkori tulajdonosa, Henry Jones nem vezette őket körbe. Itt megtudjuk, hogy mivel az 1800-as években ritka volt a vidéken a ló, így lószőr helyett (hosszúságából adódóan) női hajat használtak a habarcs kötésének megszilárdításához.
A birodalmi delegáció tovább folytatta útját a Tasmániai szigeten, ahol áthaladásuk során zöldellő, buja erdővel találták szemben magukat. Ma ezen a vidéken csupán pár kiszáradt fát és szinte lakatlan, kopár vidéket talált a stáb. Eljutottak egy hatalmas állomásra, ahol az idegenvezetőtől megtudjuk, hogy mivel az 1920-as években Angliában még ritkaságszámba ment az elektromosság, így a delegáció szájtátva ámult a 10 éven át épített, egykor hidraulikával működtetett áramgenerátor állomás láttán. A létesítmény 1964-ig működött, jelenleg múzeumként látogatható, a gépek funkcióját mára szélturbinák vették át.
Agatha-ék innen visszatértek a helyi Tasmanian Museum and Art Gallery kiállításara, mely a mai napig megtekinthető. A műsor ezen pontján David ismét (a birodalomra nézve) kellemetlenebb témát feszeget, az 1922-es kiállításra a bennszülötteket szinte teljesen kiirtó kolonizálók brutalitását.
A következő helyszín Putalina, az Tasmanian Aboriginal Community közössége: A sziget kb. 8.000 évvel az európai hódítók megérkezése előtt szegregálódott a kontinenstől, a tengerszint megemelkedésének köszönhetően. Ide temették el Truganinit, aki az „utolsó” ausztrál őslakost, aki az 1800-as évek végén hunyt el, s aki a mai napig nagy tiszteletnek örvend.
A Melbourne-i Grand Hotelben (akkori nevén Windsor Hotel) tartott tüzes beszédet Belcher a birodalom mellett érvelve. Itt találkozik Sir David egy lelkes AC-ereklyegyűjtővel, aki mutat egy korai dedikált művet, melyet Agatha az egyik utastársának adott. Ez azért érdekes tény, mivel ez bizonyítja azt, hogy az ifjú írónő már akkoriban elindult a hírességgé válás kalandos útján. A brit színész itt, a helyi könyvtárban AC-ről gyűjtött és megőrzött újságcikkek sűrűjébe veti magát. Az egyikben megemlítik, hogy bár Agatha nem szeretett interjúkat adni, utazásuk során mégis kivételt tett. A cikkből az is kiderül, hogy soha nem tartotta valószínűnek, hogy újra szépirodalmi művet írjon, ugyanis a krimik sokkal jobban fizetnek, másrészt izgalmasabbnak tartja a krimiírás alkotói folyamatát.
A Puffing Billy Railway egy másik vintage vasútvonal, melyet a stáb kipróbál hosszúra tervezett útjuk során. A cuki kis vasút 1900-ban indult 50 éven át tartó pöfékelős útjára. A több évtizedes kihagyást követően rajongók keltették újra életre a legendás vasutat. Suchet mutat is egy archív fotót, melyen látszik, hogy Christie-ék még egy hajtókaros tákolmányon utaztak a dzsungelben, mely akkoriban koránt sem volt veszélytelen. Davidék meglátogatnak egy fakitermelő üzemet, mellyel kapcsolatban AC úgy fogalmaz levelében, hogy bárhová megy, sokkal előbb veszi észre a fákat, növényzetet, mint bármi mást.
Az 1922-es útjuk kezdetekor jelent meg A titkos ellenfél című detektívregény, melyben a főhős nem Poirot vagy Miss Marple, hanem a fiatal házaspár, Tommy és Tuppence. Mit ad Isten, a pár az I. világháborút követően szinte teljesen legatyásodik, ezért új munka után néznek… A napnál is világosabb az olvasó számára, hogy Agatha és Archive élete ihlette hőseik történetét, ugyanis Tommy a háborúból katonaként, míg Tuppence nővérként vette ki részét – épp úgy, mint a Christie házaspár.
Az út egy katonai településhez, Red Cliffsbe vezet. Az I. világháborúban hozzávetőlegesen mintegy 300.000 ausztrál katona harcolt, akiknek a háborút követően az állam segített házat szerezni és gondoskodni új életük elindításáról. A településen e törekvésnek állítottak emléket.
Az Új-Dél-Walesben található Yanga National Parkban egykoron gőzerővel folyt a gyapjúkészítés, mint iparág. Sosem gondoltam volna, de bő 100 évvel ezelőtt egészen pontosan 94.099 bárány élt a telepen – Új-Zéland mellett e vidék volt akkoriban az egyik legnagyobb gyapjúkészítő. A hely másik nevezetessége a fagyasztott hús volt, mely akkoriban nem csak a brit birodalom területén számított ritkaságnak, hanem az egész világon is (a hely ma múzeumként látogatható). Agatháék további heteket töltötték Ausztráliában, mire elindultak útjuk következő állomására, a szomszédos és varázslatos Új-Zélandra…
Új-Zéland: ismerd meg A Gyűrűk Ura és A Hobbit forgatási helyszíneit
3. Rész: Új-Zéland
Elérkeztünk az általam leginkább várt epizódhoz. Agatha maga is úgy írt e csodás paradicsomról, mint a legszebb helyről, amit valaha látott. Wellingtonban indul az újabb rész, az ország fővárosában, mely az északi sziget déli csücskén fekszik. Új-Zéland 1840-ben vált a brit birodalom gyarmatává. Az ország vaj, sajt és fagyasztott hús tekintetében nagy riválisa volt bő 100 évig Angliának. Azt már mondanom sem kell, hogy a kiwik hazája birkatenyésztésben mérhetetlenül nagyobb sikereket értek el, mint Anglia. Mi sem mutatja jobban e téren szerzett sikereiket, minthogy a kiállításon Új-Zéland egy hatalmas piramist emelt, csupa gyapjúból.
Útjukon Agatháék is meglátogattak egy gyapjúgyárat, stábunk pedig ellátogatott egy hasonszőrű helyre, bár nem pont ugyanabba a gyárba, ahol sok más csodás termék mellett már több száz Gandalf-jelmezt is elkészítettek a lelkes Gyűrűk Ura-rajongók számára. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy Sir David kizárólag gyapjúból készült ruhákat viselt a Poirot-évadok forgatása során. Bár a színész idestova 11 éve felhagyott már a filmezéssel, még Új-Zéland utcáin is rendre megállították egy-egy selfie, vagy pár jó szó erejéig.
Egy korabeli újság hírt adott róla, hogy készül a szerző 3. könyve, melynek főszereplőjét Sherlock Holmes riválisaként emlegetik, s nem sokkal utazását követően meg is jelentek novellás történetei is. Az Agatha Christie-kutatók számára máig talány, hogy egészen pontosan mikor is írhatta e rövid detektív történeteit.
A küldöttség innen áthajózott a déli szigetre, ahol csupán 5 napot töltöttek. A Cook-szorosban – mely a két sziget között fekszik – nem ritkák a 6 méteres hullámok, Agatha pedig feljegyezte írásaiban, hogy az út ezen szakaszán szörnyű tengeribetegség kínozta. Talán nem véletlen, hogy a történetekben Poirot-t is többször nyomasztja e kellemetlen utazási viszontagság.
A stáb útja Hokitikaá-ra vezet, mely a déli sziget nyugati partján fekszik. A település az aranylázról és aranyásóiról vált híressé, ám Agatháék idejében az aranykészletek már jócskán kifogyóban voltak. A korabeli fotókon a tengerparti viskók roskadoztak, és már cseppet sem nyújtottak felemelő látványt. Itt a kor technikáját megelőzve egy, a vízen levegő 3.500 tonnás, acélból készült óriási masinát üzemeltettek, mely az arany kitermelését segítette elő. A Romu Gold Dredge névre hallgató gigászi monstrum sok évtizedes pályafutása során kb. 10 tonna aranyat termelt ki, és a bányában dolgozók nagy riadalmára egyszer el is süllyedt, ám kisvártatva sikerült újra üzembe helyezni. Az aranybánya még ma is működik, bár már sokkal modernebb eszközökkel termelik ki az hőn áhított nemesfémet, mint cirka 100 évvel ezelőtt. A munkások vezetője egy röpke idegenvezetést tart Dávidék a műsor kedvéért, aki eközben megtudja, hogy mindössze 31 gramm súlyú arany kb. 4.000 dollárt ér mai árfolyamon.
Te tudod, mi az a pounamu? Ami azt illeti, én nem sejtettem, magam is csak a műsorból tudtam meg, hogy a pounamu egy bizonyos jáde kő, ami kizárólag a déli sziget nyugati partján lelhető fel a bolygón. Davidet egy maori férfi és gyermekei elkísérik az Arahua folyóhoz, ahol a családapa mesél a maorik folyókhoz és kövekhez kötődő hitvilágáról. Népük évszázadokon át e kövekből készített fegyvereket és különféle használati tárgyakat, és a mai napig készítenek ékszereket belőlük. Érdekesség, hogy az egyes törzsek maguk szabályozzák e kövek gyűjtését és feldolgozását. Megismerhetjük a kövekhez fűződő maori mítoszokat, a kiwi férfi pedig megajándékozza egy pounamu-kővel Mr. Suchet-t.
Ottlétük során Agatha és Archie egy privát túrára indultak. Útjuk az északi szigeten található Rotorua vulkánhoz vezetett, melyet még ma is aktív tűzhányóként tartanak számon a geológusok és vulkanológusok. Az 1800-as években anglikán papok jöttek misszionáriusként téríteni a vidékre az őslakosokat. Sir David az epizód során betér egy maori-anglikán templomba, ahol a keresztény szimbólumok mellett számos maori díszítőelem is megjelenik az épületben, pl. a maori öltözetben látható Jézus az ablaküvegben. A szigetre érkező európai turisták számára a maorik bő 100 éve még idegenvezetést tartottak. A Rotorua vulkánt bő 100 éve több, mint 20 gejzír vette körül. E lenyűgöző, ámde veszélyes természeti csodák akár több tíz méter magasra is képesek lövellni. A megmaradt gejzírek manapság is gyakran látogatott turistalátványosságnak számítanak. Az idegenvezető megjegyzi, hogy 1922-ben az ő felmenője volt az a szerencsés, aki körbe vezethette Agathát és férjét a gejzíreknél.
David ellátogatott egy maori kézművesek által vezetett üzletbe, ahol különleges nyakláncot faragtak a korábban ajándékba kapott pounamu-ból, mely immár egy bálnafogat formáz. A bálnafogaknak nagy tiszteletet és jelentőséget tulajdonítanak a maori kultúrában. Hitvilágukban a bálnák mutatják a tengeri utazóknak az irányt, s teszik őket képessé arra, hogy megosszák másokkal a történeteiket. A maorik sosem vadásztak bálnákra, legfeljebb a parta vetett tetemekből gyűjtöttek bálnafogakat. Ritkaságukból fakadóan gyakran csak a tohunga-k (a szellemi vezetők) viseltek ilyen becses ékszereket, illetve tőlük örökölték meg a fiatalabb generációk, melyet becses kimcsként őriztek. A bálnafogakból és csontokból készült tárgyakat nem érinthette meg akárki. A maorik a főbb családi eseményeken (pl. esküvő), vagy békekötések alkalmából ajándékozták egymásnak a bálnacsontból készült taonga-kat (mely nyelvükön kincset jelent).
A következő részben Hawaiira látogatunk, mely elődeihez hasonlóan szintén bőven tartogat meglepetéseket a Christie-rajongók számára…
4. Rész: Hawaii
Agathék 1922. augusztus 5-én kezdték meg 2 hetes Hawaii-i tartózkodásukat, ám ide nem a hivatalos körút állomásaként látogattak, hanem pihenés gyanánt. Útjuk során megpihentek Honoluluban, Hawaii fővárosban is.
Meglehet, talán sokan egy írógép mögött ülő idős hölgyként képzelik el Agathát, ám ő is volt fiatal. De még mennyire! Gondoltad volna például, hogy Agatha maga is szörfözött Hawaiin? Bezony. Olyannyira, hogy egyik kedvenc szórakozásává vált ott tartózkodásuk során. Még egy mára híressé vált fotográfia is készült a szörfdeszka előtt pózoló Agatharól, aki szokásától eltérően – a korbeli szemlélethez képest lazán, de a helyi viszonyokhoz mérve kényelmes strandöltözetben látható a fotón. Az 1920-as években terjedtek el Hawaii-on az ún. Beach Boys-ok, akik segítettek a turistáknak elsajátítani a szörfözés technikáját. A leghíresebb Beach Boy az írónő Hawaii-i látogatása idején Duke Kahanamoku volt, aki 1920-ban olimpiai aranyérmes volt úszásban, emellett Duke előszeretettel népszerűsítette a szörfözést hazájâban. Természetesen az írónőnek is egy Beach Boy tanította meg a szörfözés csínját-bínját. Agatha kezdő szörfösként egyszer meg is sérült egy korallzátony felett, ruhája felszakadt, és egy fejét ért ütés következtében majdnem vízbe fúlt. Ennek ellenére semmihez sem fogható élményként írta le a több, mint 200 m/h-val száguldó hullámokon való lovaglást. Talán kevesen gondolnánk a kifinomult angol íróról, hogy ilyen vagány sportot űzött. Kedvtelése azért is számít extravagánsnak, mivel Hawaiin a szörfözés még az 1980-as évek közepén sem volt divat a nők körében.
Bizonyára Te is láttál már legalább egy tucatnyi filmet vagy videót, melyben bemutatták a hawaii-táncot. E táncnak az egyik legfőbb kelléke az ún. lei. A lei a mindenki számára közismert hawaii-i virágfüzér, amit a helyiek a szigetekre érkező turistáknak ajándékoznak. Már bő 100 évvel ezelőtt is tűvel füzeték össze a növényeket, a füzér változatossága pedig mindig az évszakban termő növényekről függ, és nem ritka a 350-400 virágból álló füzér sem. A füzérrel való köszöntés hagyományának eredete az európai gőzhajók érkezésére nyúlik vissza, amikor a hajók befutottak az Aloha toronyhoz, a helyiek pedig ezzel a kedves gesztussal köszöntötték az oda látogató turistákat. A hagyomány kezdete egészen pontosan arra az időre esik, mikor Agatha is kikötött a szigeten. Akkoriban egy lei 10-25 centbe került, készítését pedig azóta is minden hawaii gyermeknek megtanítják. Az 1920-as években még egészen a has alá, a csípőig értek a füzérek, a harcosoknak pedig külön füzért készítettek a turizmus elterjedése előtti időkben. (Érdekesség, hogy a hawaii-i lakosok különösen rajongnak a mentol illatú füzérekért.)
Először polinéziai tengerészek telepedtek meg ezeken a szigeteken, mintegy 1.000 éve. James Cook kapitány 1778-ban érte el Hawaii partjait, a parton való kikötése pedig gyökerestül megváltoztatta a szigetek sorsát. 1901-ben 75 szobával nyílt meg a The Moana Hotel, mely Hawaii első luxushotele volt. E szálló büszkélkedhetett az első elektromos lifttel, mely világszinten nagy szenzációnak számított akkoriban.
Hawaii nem csupán a szörfözni vágyó turistáiról volt híres az 1920-as években, hanem a több mint 9.000 db. automobiljáról, melyek az utcákat rótták. Agathát lenyűgözte, hogy a szigeten majdnem mindenkinek volt egy autója. Tőle sem állt távol a vezetés kedvtelése, egyenesen rajongott érte. Nem is nehéz elhinni róla, ugyanis az I. világháborúban maga is gyakran vezetett ápolói munkája során. Első autója egy Morris Cowley volt. Ha már a Christie-történeteknél tartunk, Henrietta a Hétvégi gyilkosság c. történetében rajong az autókért, Hastingről pedig már nem is szólva.
Az 1800-as évek végéig Hawaii önálló államként létezett. A 19. sz. közepe táján rengeteg japán, kínai és portugál költözött Hawaiira, hogy munkát vállaljon, főleg a mezőgazdaság területén. Az ország államformája királyságként 1795–1893-ig állt fent, mígnem az 1898-ban az Egyesült Államok annektálta, majd 1959-ben az USA 50. exklávé-tagállamává vált. A trónról letaszított utolsó királynő épp abban az évben hunyt el, mikor Agatha a szigeten járt (1922). Hawaii fő exportcikke a 20. sz. hajnalán a cukor volt. AC látogatásakor még évente kb. 10.000, míg napjainkban hozzávetőlegesen 9-10 millió turista látogat el Hawaiira.
No, de vissza a híres hawaii-tánchoz! E tánc, a hula már Agatha idejében is nagyon közkedvelt volt, bár ő maga sem láthatta a tradicionális hula-táncot, csupán a modern változatát, a hula ohaná-t, mely a turisták miatt változott meg. Ezt erősítette meg később Elvis Presley Blue Hawaii című filmje (1961) és dala az ukulelével, a ma ismert hulla-tánccal, és a lei-jel. A tradicionális hulát az 1800-as években még táncolták, e tánc tulajdonképpen külön nyelvként funkcionált az őslakosok mindennapjaiban, beleépítve a kultúrájukat, szokásaikat és hitvilágukat. Nem volt sem nemi, sem korbeli megkötés a tekintetben, hogy kik táncolhatják a tradicionális hulát. A tánc jellege és előadásmódja mindig az előadótól és történetétől függ. A tradicionális hula mégsem veszett ki a helyi őslakosok hagyománytiszteletéből, ugyanis a nagy öregek igyekeznek átadni tudásukat a fiatalabb generációk számára, hogy ne vesszen feledésbe féltve őrzött kincsük. A hawaii-i kultúra – avagy a kanaka maoli kultúra, ahogy az őslakos hawaiiak nevezik – történetei a misszionáriusok megérkezéséig kizárólag szájhagyomány útján terjedt. A tradicionális tánc eredete visszanyúlik egészen az 1600–1700-as évekig, az 1800-as években nyilvános előadását pedig betiltották, mivel túl vulgárisnak tartották. Az 1920-as évektől vált közismertté ma ismert változata, mely szinte kötelező elemévé vált a hollywoodi produkcióknak.
David ellátogat néhány farmerhez, akik azon fáradoznak, hogy visszaállítsák az emberi pusztítás természeten ejtett sebeit, ugyanis az elmúlt 100 évben brutális mértékben pusztították a természet értékeit. Mára számos farmer kakaófák termesztésébe invesztál. E fák köré magasabb fákat ültetnek, hogy árnyékot nyújtsanak alacsonyabb szomszédaiknak, óvják őket az erős széltől, megkössék a talajt, ezzel meggátolva azt, hogy a nagy mennyiségű eső könnyedén kimossa a tápanyagokat és persze, a kisebb fák gyökereit. Mikor Agatha a vidéken járt, amerre a szem ellátott, még csupa cukornád ültetvényeket látott.
Maga Poirot is imádja a csokoládét, egészen pontosan a forró csokit. Ennek apropójából Sir David is megkóstol egy kis kakaóbabot, nagy meglepődésére a mag kimondottan citrusos ízű.
Agatha 1920-as – ’30-as években írt-, sőt még a késői könyveire is nagy hatást gyakoroltak utazásai. Hogy csak néhányat említsek (a teljesség igénye nélkül): A nemezis, A titokzatos ellenfél, A frankfurti utas, Halál a Níluson, Gyilkosság Mezopotámiában, Randevú a halállal, Rejtély az Antillákon. A Nyaraló gyilkosok c. kötetében például szembetűnő az az átélés, mellyel az írónő saját sikereiről ír. Sőt, korai könyveiben több olyan nő is szerepel, akik szenvedélyesen űznek bizonyos sportokat, de többször már személyiségükről is messziről lerí szenvedélyük valami-, vagy valaki iránt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szerző későbbi írásában jóval több a visszafogott női karakter. Érdekesség Poirot kapcsán, hogy az írónővel ellentétben a belga nyomozó kifejezetten ódzkodik az utazástól, a tengeren való utazásról már nem is beszélve. Most pedig, jöjjön utazásunk utolsó állomása…
5. Rész: Kanada
Díszes kompániánk 1922. szeptember 16.-án érkezett meg Kanadába. Útjuk első állomása Victoriába vezetett, a csupán 4 évvel korábban megnyitott The Dominion Astrophisical Observatory-ba. A máig csodaszép állapotban megőrzött csillagvizsgáló központban található gigantikus műszert a korabeli brit birodalom legnagyobb és leghíresebb asztronómiai eszközeként tartották számon. Megépítésének háttérben nem csupán a tudásvágy, de a konkurens nemzetek lenyűgözése iránti érdek is hajtotta a tudósokat. Az intézet naplójából kiderül, hogy aznap, mikor AC-ék ott jártak, felhős volt az ég, így sajnos nem használhatták a teleszkópot. A műszerek mai változatai a modern számítástechnikai eszközöknek köszönhetően tízezerszer élesebb képeket készítenek, mint 1922-es elődeik. A gépezet megalkotója, a csillagász John Stanley Plaskett lelkes polgárok számára minden szombat este lehetőséget biztosított (az ún. Star Partyk-on), hogy bepillantást nyerhessenek az univerzum titkaiba. Archie-ék is épp egy ilyen alkalmat szemeltek ki maguknak, ám az időjárás nem volt kegyes hozzájuk. Az intézet nevéhez több híres felfedezés is fűződik, pl. Agatha látogatásának évében Plaskett felfedezte a valaha ismert legnagyobb tömegű kettős csillag-rendszert (amit a média rögvest az ún. „Plaskett Csillagoknak” nevezett el), továbbá a kanadai csillagász kulcsszerepet játszott a Tejútrendszer forgási sebességének megerősítésében, így sikerei garantáltan feltették Victoria városát a csillagászat térképére.
The Empress Hotel: a brit csipet-csapat küldöttség itt szállt meg a 8 hónapos utazás végéhez közeledve. Agatha feljegyzi önéletrajzában, hogy ekkorra már igencsak megcsappant anyagi tartalékuk, és férjével kezdtek egyre jobban aggódni jövőjüket illetően. Ettől függetlenül, Agatha igyekezett mindent pozitív szemmel nézni, még ezekben az időket is.
Banff: Kanada legmagasabb pontja. Itt áll a világhírű Banff Springs Hotel (1887-ben épült), ahol egykoron Agatháék is megszálltak. Az ide zakatoló, az 1880-as években építtetett gyönyörű vasútvonal már az 1922-es évben is előkelőnek számított a maga nemében. A 19. század végén jött az ötlet, hogy vasútvonallal kössek össze kelet- és nyugat Kanadát. Az ottawai kormány úgy döntött, hogy szükség van a vasúti összeköttetésre, ám Brit-Kolumbia ekkor még nem csatlakozott a föderációhoz. A megoldás az lett végül, hogy megépítik a vasutat, cserébe pedig Brit-Kolumbia majd csatlakozik. Ehhez rengeteg ír-, és kb. 15.000 kínai munkásra volt szükség, mely vakmerő vállalkozást a tömérdek halálos áldozattal járó baleset ellenére is sikerült nyélbe ütni. Sir David és stábja egy szemkápráztatóan gyönyörű tájon zakatol át, hatalmas hegyek közepette. Az útvonal építése 1907-ben kezdődött, a világhírű spirál-alakú alagútjairól, 228 fokban kanyarodó útvonaláról híres vasútvonalat „mindössze” 2 év alatt be is fejezték. A festői tájakon kanyargó útvonal a Mount Ogden és a Mount Cathedral robusztus hegyei közt vezet.
Utunk következő szakasza merőben más tájat tár elénk: a Prairies 1500 mérföld hosszúságú síkság Albertában, ahol Agatha egykor a későbbi brit uralkodó, VIII. Edward nyomába eredt. Az akkoriban még hercegként élő Wales-i herceg azonnal beleszeretett a tájba és elhatározta, hogy vásárol egy farmot a vidéken. Ma a ranch magánkézben van, s ez az egyetlen olyan egykori királyi birtok, mely ma már nem áll a brit királyi család tulajdonában. Mikor a herceg megtudta, hogy Agatháék a ranchra tervezik látogatásukat, mindenképpen el akart utazni, hogy fogadja a delegációt. A londoni kiállításon készült a hercegről és lováról egy életnagyságú, vajból készült szobor, melyet Új-Zélandon készítettek több mint 3.000 fontnyi vajból.
Az út újabb állomása nem túl vidám témát feszeget: a St. Eugene Mission Residential School egy kanadai indián bentlakásos iskola volt, mely nem, hogy elősegítette volna, hanem sokkal inkább aláásta a(z egykori) brit gyarmatokat megerősíteni kívánó anyaországba vetett hitet. Ezen iskolák elsődleges célja valójában az őslakos gyermekek asszimilációja volt, mindezt az oktatás köntösébe burkolva. Ezen iskolák céla az volt, hogy a gyerekeket minél jobban elszigeteljék ősiek kultúrájától, identitásától és nyelvüktől, valamint, hogy beolvasztásuk révén sikeresen integrálják őket a kanadai fehér bőrű társadalomba. Hozzávetőlegesen mintegy 150.000 gyereket küldtek tanulni csak ebbe az iskolába. 1922-ben Archie-ék is ellátogattak az intézménybe, melyről csak jóval később derült ki, hogy a diákokat hosszú-hosszú évtizedeken át kulturális-, verbális-, és fizikális bántalmazás, valamint szexuális zaklatás érte. Sőt, mi több, az e gyötrelmes korszak alatt több ezer diák halt bele az abúzusba. Itt meg kell említeni a „The Indian Act” nevű törvény 1876-os bevezetését is, melynek köszönhetően büntették az indián gyerekeket a származásuk, nyelvük és hagyománytiszteletük miatt. Az iskola 1970-ben bezárt, míg az utolsó, hasonló ideológiák mentén működő iskolát 1996-ban zárták be Kanadában. A St. Eugene Mission ma az indián kultúrának és hagyományoknak állít emlékhelyet, az egykori iskola területén foglalkozásokat tartanak, és őszinte szívvel osztják meg az intézmény- és népük történetét az érdeklődő látogatókkal.
De térjünk vissza vidámabb vizekre, az új megálló ezúttal Ottawa-i National Gallery, ahol a Royal Ottawa Golf Club található. Itt David Suchet felidézi a Gyilkosság a golfpályán című Poirot-történetet, mely a szerző 3. műve, amiben a kis belga detektív felbukkan.
És ezennel el is érkeztünk utunk végső állomásához, a Devonban található Greenway-i nyaralóhoz.
Agatha és a díszes társaság 11 hónapon át volt úton a brit birodalom megbízásából, 1922. december 1-jén kötöttek ki Anglia partjainál. Bár Agatha Christie élete utolsó szakaszát itt töltötte, ugyanakkor a nyaralót nem férjével közösen vásárolták. Miután 1926-ban Archie és Agatha (cseppet sem nyugodt körülmények között) elváltak, Agatha és második férje, Sir Max Mallowan 1938-ban szert tett a csodálatos vidéki kúriára. A család főleg hétvégente töltötte itt az idejét. Agatha annyira imádta a hely nyugodt, idilli hangulatát, hogy még a telefont sem köttették be, nehogy megzavarják békéjüket. Sőt, ha már a nyugalomnál tartunk, azt sem nehéz megértenünk, hogy miért itt írta számos regényét. A hely több okból kifolyólag is fontos a Christie-rajongük számára. Agatha annyira imádta a helyet, hogy több történetébe is beleszőtte, pl.: Öt kismalac, A vád tanúja, Az alibi. David Suchet óhaja teljesült akkor, amikor egykori gyártásvezetője beleegyezett, hogy a Poirot-széria utolsó két forgatási projektjét felcseréljék. Ez azért volt fontos a színész számára, mert értelemszerűen a Függöny: Poirot utolsó esete c. részt vették volna fel végsőként, ám a főszereplőt alakító színész nem szeretett volna ilyen szomorú epizóddal búcsút venni a 25 éven át szorosan hozzánőtt karaktertől. Így esett, hogy végül Greenway-ben vették fel a Gloriett a hullának című epizódot, melynek forgatási munkálatait követően David méltó búcsút vehetett Poirot-tól.
A házban – melyet 2009 óta a rajongók előtt is megnyitottak – még mindig fellelhetők azok a faragott állatok, melyeket a krimi királynője útjuk afrikai állomásán vásárolt.
„Jóleső érzés itt, Greenway-ben befejezni az utazásomat, mivel ez a ház különösen fontos volt Agatha számára, és mivel épp itt mondtam búcsút Hercule Poirot-nak. Mialatt sokkal jobban megismertem Agathát abban az időszakában, amikor ezt a szeretett karaktert formálta, így még közelebb érzem magam Poirot-hoz, mint korábban.(…) Azt hittem, örökre búcsút veszek tőle. Ezért az, hogy újra időt tölthettem vele ezen az Empire Tour-on, nos, igazi öröm volt számomra.„
⁄ Sir David Suchet
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!
via: imdb.
